* Ön hogyan éli meg Trianont?

— Ahogy el is mondom az előadásban, számomra ez egy speciális történet, mivel erdélyi felmenőkkel bíró családból származom. Édesanyám ágán a dédapám Áprily Lajos, az ő fia Jékely Zoltán, tehát nagyon komoly költő-, írócsaládba születtem. Ők világpolgárok voltak, főleg a nagyapám. Ő Európában utazott. Ebből mindig az a kiút, ha nem rekedsz meg egy kis helyen, hanem tudsz élni a világban, fel tudod fogni azt, hogy a világ működése ilyen, hogy háborúk vannak, és hogy folyamatosan mindenféle politikai dolgok irányítják az életünket, aminek mi ki vagyunk szolgáltatva, és sodródunk ide-oda. Minél jobban befolyásolhatóak az emberek, annál könnyebb őket egymás ellen ugrasztani, és gyűlöletre, harcra buzdítani. Tehát valahogy a családomnak ez a fele ilyen értelemben úgy tudta ezt a fájdalmat feldolgozni, hogy beépítette a művészetébe. Édesapám egész családja ott maradt, apám átjött Erdélyből, viszont ezt nagyon nehezen tudta elfogadni. Ezek a feszültségek örökre benne maradtak. Az új generáció mindig ártatlan. Másik helyzetbe születtünk, és ebbe nevelődtünk bele, hogy hogy kell, mit kell, kit kell utálni, ki volt a hibás… Ahogy elkezdünk felnőni, rájövünk, hogy azért nem minden úgy volt, ahogy tanultuk, vagy ahogy elmondták. Nagyon nehéz téma ez, de azt gondolom, ezzel az előadással meg tudtuk piszkálni ezt a tabutémát.

Előadásfotó: Lakatos Péter

* Mi az, amit szeret a színpadra vinni? Mi az, amit üzenni szeretne azoknak, akik nézik, illetve hallgatják?

— Hát… nagyon nehéz ezt az embernek megfogalmaznia. Ugye a színház mindig más, mindig egy más dologba csöppensz. Minden jó szerepnek van üzenete, mint például az Apád előtt ne vetkőzz című darabban — Péterfy-Novák Éva regénye alapján —, melyben tényleg úgy ülök oda a kanapéra, amikor az abuzált kislánynak a történetét adom elő, hogy van bennem egy küldetéstudat, hogy valahogy minden abuzált gyerekért akarok ott kiállni. Van ennek egy súlya, s nyilván ennek az előadásnak is van egy olyan súlya, hogy gondolkozzunk már legalább erről, meg beszélgessünk már el ezekről a trianoni eseményekről, és ne legyen már ennyire tabu, hogy csak úgy lehet hozzáállni, hogy egy örök nemzeti gyász.

Koncertfotók: Pandúr Balogh Norbert

* Mi a helyzet a koncertekkel? És ha jól tudom, most jelenik meg a Borikönyv is. Milyen üzenetet szeretne közvetíteni az olvasóknak vagy azoknak, akik elmennek egy előadásra, koncertre?

— Hát a koncertek a rock and rollról szólnak, az ember az energiát akarja átadni. Egy jó koncert az valóban olyan, mint egy euforikus szeánsz a közönséggel együtt. Igazából én jól érzem magam, és mindig örülök, amikor kiderül, hogy azt adom át, hogy: „úristen, feltöltődtem energiával!” De ezek nem tudatos dolgok. Nem úgy állok ki oda, mint egy szószékre, de közben az ember a színpadra mégiscsak kiáll, és üzeneteket ad át, már csak a jelenlétével, az energiaszintjével, a kisugárzásával is. Hogy ez kiben mit indít el, az mégiscsak a befogadótól függ. A könyv pedig csak egy vicces ötletnek indult, egy véletlen, hogy találkoztam egy írónővel, Tóth Júlia Évával egy interjú kapcsán. Így felvetődött, hogy csináljunk rólam egy könyvet, és ez végül, mint a kő a hegyről, elkezdett gurulni. Gurult, gurult, de annyira, hogy már kész is, még én sem fogtam fel. (Nevet.) Nekem is nagyon fura, sokat gondolkodtam rajta, hogy nem vagyok-e én ennél — a magánéletemmel és a személyiségemmel kapcsolatban — zárkózottabb ember, hogy legyen egy ilyen könyv rólam, de egy érdekes kihívás volt. Mert tudom, hogy sok embert érdekel egy csomó dolog belőlem, és szerintem jó, hogy ez megszületett.

* Miben nyilvánul meg ön számára a szabadság? Mikor érzi azt, hogy él?

— Én sajnos nagyon színpadfüggő vagyok. (Nevet.) Nekem az élet meg a szabadság meg minden, az életnek a legtöbb pozitív jelzője a színpadhoz kapcsolódik. Azt is szoktam mondani, hogy nem is szeretek lejönni a színpadról, csak így kóborolok, bóklászom, mint egy eltévedt vad, aki kijött a dzsungelből, és aki nem tudja, mi van. Én nagyon tudok szenvedni, az életben egy csomó dologtól, nehezen találom meg magam. Tehát én a színpadon vagyok biztonságban. De mivel van egy gyerekem, meg szeretem az életet, ezért próbálok a színpadon kívül is úgy élni, hogy minél több jó dolog, minél több boldog pillanat legyen benne, meg minél több boldog pillanatot tudjak a körülöttem levőknek adni. Ezzel sokszor szétégetem magam, mert én mindenben végletes vagyok, és néha elfeledkezem arról, hogy nekem is vissza kell szereznem az energiát valamiből, amiből tudok töltekezni. A kérdésedre az a válasz: hogy számomra a színpad és a művészet a szabadság meg a boldogság.