Nikola már kiskorában is nagyon szeretett rajzolni, általános iskolában cukorkáért és csokiért szívesen csereberélte rajzait. Már akkor eldöntötte, festő lesz belőle. Gimnáziumba járt, majd 1989-ben szüleivel Németországba költöztek, itt fejezte be a középiskolát. Közben az utcán rajzolta az épületeket, a tornyokat és a jellegzetes házakat, ebből szerezve magának egy kis pluszpénzt. A középiskola után útra kelt. Szerintem sok művész van ezzel így, hogy szeret utazni, világot látni, s ezt még egyetem előtt gyorsan megteszi — mondja. A Fülöp-szigetek felé vette az irányt. Nem szeretett volna Németországban továbbtanulni, s édesapja tanácsára Belgrádban iratkozott be a Művészeti Akadémia festő szakára. Édesapám azt mondta: menjek, lássak egy kis szeletet a Balkánból, hasznos lesz számomra. Először azt mondtam, ez őrültség, de valahol mégis tetszett az ötlet — meséli. Az egyetemen kapott egy klasszikus képzést festészetből, s az első és a második szemeszter között minden festő számára van egy szobrászati tanfolyam, melyen ő nagyon jól teljesített, tanára javasolta neki, hogy járjon hozzá órákra. Így tett, s annyira megtetszett neki, hogy át is iratkozott szobrászat szakra.

* Mikor jött képbe a szalmaszobrászat? Gondolom, az egyetemen ezt nem tanítják.

— Visszatértem Eszékre, a szüleim is visszaköltöztek, elkezdtem iskolában tanítani rajztanárként. Édesapám mezőgazdaságban dolgozott, s itt felénk is, mint Vajdaságban is, minden sík, egyenes, tele van nagy földekkel, mezőkkel, széles folyókkal, s a családunknak is van földje, én pedig mindig szerettem a szalmabálákkal dolgozni, játszani velük, aztán az iskolában az egyik könyvben, mely a mítoszokról szólt, olvastam arról az ősi rituáléról, amely szerint szalmából készült szobrokat készítettek aratáskor, hogy hálát adjanak a termésért, melyet felgyújtottak, hiszen az volt a hiedelem, hogy ezáltal isteni energiák szállnak a szoborba, ezért termékeny lesz a föld. Nagyon tetszett, azt mondtam, ezt nekünk is mindenképp meg kell csinálnunk, itt a föld, van szalma is, úgyhogy 2006-ban meghívtam néhány kollégámat, s ott, a családunk földjén készítettünk néhány nagy szobrot néhány nap alatt, a végén egyet felgyújtottunk egy picit szélesebb baráti kör s a család részvételével. Jól sikerült, ezért úgy döntöttem, a következő évben is megcsináljuk. Közben befutott néhány felkérés, a szomszéd falu például egy kakasszobrot kért tőlem szalmából, úgyhogy három év tanítás után azt mondtam, oké, én mindig művész szerettem volna lenni, nem tanár, itt a lehetőség ezt meg is valósítani. Megalapítottuk a Slama Egyesületet, hogy hivatalossá váljon mindez, tudjunk szervezni, pályázni. Ennek immár tizenöt éve vagyok elnöke. A Slama Land Art Fesztiválunkra eleinte a környező országokból érkeztek művészek, Szerbiából, Romániából, Magyarországról, azóta már volt itt Mexikóból, Törökországból is vendég.

* A szalmaszobrok mellett készítesz óriásképeket, például frissen vágott fűből vagy levelekből. Ezek hogyan születnek, hiszen nem látod madártávlatból munka közben.

— Szalmával dolgozni annyit tesz, hogy kint vagy a természetben, kint alkotsz. Ezt imádom, ezért elkezdtem gondolkodni, miből dolgozhatnék ősszel vagy télen, s a japán zen kerteket vettem alapul, ahol kövekből alakítanak ki különféle formákat, s elkezdtem ugyanezt létrehozni színes őszi falevelekből.  Eleinte létrákkal mentem, és fákra másztam fel, hogy megnézzem, hogy mutat a magasból. Most már ezt drónok segítségével oldom meg. De igazából az egész improvizáció. Mint a jazz-zenészeknél. Nincs előre lerajzolva, nem tervezem, a helyszínen alkotom meg azt a képet, amely éppen jön.

* S a homokművészet honnan jött?

— Eszék nevét a horvát oseka főnévből eredeztetik, mely a környező vizes területből kiemelkedő, olyan száraz helyet jelöl, amely alkalmas a házépítésre. Homokos fövenyek ezek, melyeket nagyon szépen lehet gereblyével alakítani, hiszen úgynevezett hamis homok van rajtuk. Első munkáimat itt készítettem, később találtam egy másik tökéletes helyszínt az Adrián, Opuzen város közelében, a Neretva folyó torkolatánál, ahol csodálatos homokszigetek vannak. Itt létre is hoztunk egy fesztivált, ez a SAN, a Sand Art Neretva rövidítése, de a SAN ugyebár az álomhoz is kapcsolható. A homok mellett pedig a hóval is elkezdtem dolgozni, hiszen Kanadában vendégeskedtem, ott láttam a csodálatos hó- és jégszobrokat, csak sajnos az utóbbi időben errefelé nincs hó, így nehéz megvalósítani a land art négy évszakot. Ennek az lenne a lényege, hogy tavasszal vágott fűvel, nyáron homokkal és szalmával, ősszel falevelekkel, télen pedig hóval és jéggel dolgozunk.

* Nem sajnálod, hogy minden alkotásod szó szerint eltűnik? Elmossa a víz, elfújja a szél, vagy elégeted?

— Éppen ellenkezőleg. Annak is örülök, hogy látom, valami milyen gyorsan jött létre s ugyanilyen gyorsan el is tűnhet. Digitálisan persze megörökítem, de a természet közben alakítja, változtatja, eltörli. Nem kellenek emelők, kamionok, óriási hangárok a műveim tárolásához, mint a kő-, fa- vagy bronzszobrok esetében. Ezek átmeneti munkák, ráadásul a természettudatosság elve alapján működnek, a természet iránti szeretetünket sugallja mindegyik. Nem kötődünk magához az alkotáshoz sem, hiszen az emberi élet igen rövid, és csak átutazóban vagyunk itt. Megérkeztünk, szerzünk némi tapasztalatot életünk során, majd elmegyünk. Ezért nem jó túlságosan kötődni a földi dolgokhoz, mert fájdalmas tud lenni az elvesztésük. Ennek köze van a buddhista felfogáshoz, és a mandaláknak is, mert amint elkészülnek, letörlik őket.

* Sokan foglalkoznak erre felénk a land arttal?

— Amennyire én tudom, én vagyok az egyetlen, aki ebből él. Persze néha én is készítek illusztrációkat, vagy dolgozom restaurátorként, de ezek mellékes munkák, a land art az első. Mások is foglalkoznak vele, de fordított a helyzetük, számukra ez a másodlagos. Nincs túl nagy konkurenciám, álszerénység nélkül mondhatom, hogy a tizenöt év alatt a szalmaszobrászat mesterévé fejlesztettem magam.

* Amikor valaki elhív egy munkára, vagy rendel tőled például egy szalmaszobrot, konkrét elképzelése van arról, mit szeretne?

— Attól függ. Sokszor vendégeskedem fesztiválokon, és gyakran dolgozom turisztikai szervezetekkel is. Városok, községek bíznak meg, hogy készítsek valamit a város napjára vagy egyéb ünnepségekre. Van, amikor konkrét elképzelésük van, máskor szabad kezet adnak. Nyilván ez utóbbit jobban szeretem. Olyan is történt, hogy éppen azt kérték, amit én is elképzeltem. Már régóta szerettem volna készíteni egy orrszarvút, erre kaptam egy felkérést, hogy készítsek egyet egy régészeti lelőhely mellé, mert találtak ott egy orrszarvúcsontvázat. Sokat utazom: Pécsett volt már több munkám, de megfordultam Vajdaságban, Stara Pazován, valamint Belgrádban. Újvidéken a Művészeti Akadémia tanulóinak vezettem egy műhelymunkát, készítettünk szobrokat, a tanfolyam végén fel is gyújtottunk egyet, nagyon szép együttműködés volt, élveztem. Néha messzebbre is megyek, néhány éve Peruban dolgoztam, ott nem szalmával, hanem banán- és pálmalevelekkel, kukoricaszárakkal dolgoztam, hiszen ott ez volt elérhető.

* Melyik munkádat volt a legnehezebb elkészíteni?

— Igen nagy kihívás volt, amikor 220 kengurut kellett elkészítenünk szalmából Ludwig Leichhardt német kutató születésének 200. évfordulója alkalmából. Ő rengeteget kutatott Ausztráliában, ezért a sok kenguru. Amikor felhívtak, és megkérdezték, tudnék-e készíteni 220 kengurut, azt hittem, valaki szórakozik velem, de rábólintottam. Első körben három példányt készítettünk, s amikor jóváhagyták, akkor egy kisebb manufaktúrában megszületett a többi is. Nem volt könnyű, mert egy picit unalmas volt ugyanazt a formát sorozatgyártásban elkészíteni.

* S mit hoz a 2023. év? Vannak már valamiféle nagyobb tervek a fejedben?

— A legnagyobb projektum az idén az, hogy vettem egy földet, melyen egy régi, elhagyatott szocialista kultúrotthon áll, nagyon közel ahhoz a helyhez, ahol az első szalmaszobrom építettem, szóval visszatérek a kezdetekhez, s elkezdem restaurálni ezt a kultúrotthont. Szeretnék az udvarában létrehozni egy ökológiai szoborparkot, mely egész évben látogatható.