Szaján gót betűs története
TÖRKÖLY István
2013.07.17.
LXVIII. évf. 29. szám
Szaján gót betűs története

Milyen szerencse, hogy István Márta csak 2006 után vitte ki Németországba Wilhelminenfeld—Vilmatér—Szaján gót betűs történetét, miután nálunk nem tudta senki sem átírni latin betűkkel. Ezt az anyagot a zentai születésű Szeli Valéria, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár szakmunkatársa juttatta el hozzánk azzal a mindössze egyflekkes, tintával írt magyar szöveggel együtt, amelyet a falu akkori bírója írt alá. A latin betűs német szöveget Balassy Ildikó, a Zentai Történelmi Levéltár munkatársa fordította le magyarra. Szerencse, mert különben annak is lába kelt volna a parókia levéltárából.

Még 2006. augusztus 20-án, vagyis Szent István napján részt vettem a szajáni egyháztanács ünnepi értekezletén. Ekkor átadtam tartós megőrzésre a helyi plébánosnak azokat a dokumentumokat, amelyeket a Hívjuk az élőket, siratjuk a holtakat című, Szaján történetét földolgozó könyvemben használtam fel. Az átadásról három tanú aláírásával jegyzőkönyv is készült.
Azzal az elgondolással bíztam rá 18 okiratot, könyvet, újságot a plébániára, hogy ez a hely a legbiztosabb a tartós megőrzésre. Sajnos nem így történt: amikor négy évvel később újra a kezembe vettem a korábban vaskos dossziét, megrökönyödve láttam, hogy hiányzik belőle: 1. Az 48-as magyar forradalom és szabadságharc alkalmával megjelent Márciustizenötödike című pesti újság egy eredeti példánya, csak a másodpéldány maradt ott! 2. Az Ausztráliába kivándorolt magyarok sajtótermékének, a Magyar Naptárnak az 1957. évi kiadványa. 3. A Hungárya, az Ausztráliába kivándoroltak 1968-ban kiadott lapja. 4. Kálmány Lajos Szeged népe című harmadik kötete.
Az történt ugyanis, hogy a parókiára bejáratos személy a plébános úr távollétében elcsente a fölsorolt dokumentumokat, hogy fölhasználja őket a saját munkájában.
Megmaradt szerencsére a gót betűs történet, melynek magyar fordításából megtudjuk, hogyan vélekedtek a Dél-Bánságból 1851-ben Szajánba telepített németek. Ezek a németek, akik a falu keleti sarkában kaptak telkeket, hogy házat építsenek maguknak, 1861-ben megírták településük Wilhelminenfeld—Vilmatér és Szaján történetét is. Élvezettel olvassa az ember ezt a sok adatot tartalmazó leírást, mert ezek bizony szépen és terjedelmesen szólnak a szajáni magyarokról. Részletesebb ez a leírás, mint amit 1860. április 28-án Bezdány Mártony bíró és Paul Németh jegyző készített, és Szajány jelzésű pecséttel küldtek Budapestre.
A németek érdekes módon az évszakok rövid leírásával kezdik a történetírást, méghozzá a téllel: „Már hosszú évek óta nem volt nagy tél, kevés hó esik decemberben és januárban. A hóesés nemigen gyakori”. Nincsenek nagy viharok és záporesők. (Szerencsés emberek voltak, hiszen egy-két évtized múlva házakat betemető havazások voltak Szajánban.)
A tavasz márciusba kezdődik és akkor érkeznek a fecskék, a gólyák, a fürjek és megindul az élet a földeken.
Nyáron, júliusban és augusztusban a kánikula igen nagy. Valószínűleg a szikes talaj miatt. Júliusban befejezik a búza aratását, augusztusban kezdődik a dohányszüret. Évente 600-1200 mázsa dohányt termesztenek.
Az őszt azzal kezdi, hogy gyülekeznek a költöző madarak. A kukoricát szeptembertől novemberig szedik.
Milyen hiányosságokat láttak a németek? Szerintük a kertek nem alkalmasak főzelékfélék és burgonya termesztésére. Nincsenek szőlőültetvények. (Már megbocsássanak: Törköly Ferenc, e sorok írójának dédapja már 1860-ban szőlőt termesztett a Kermenyákon.) Hiányolják: nincs szórakozási lehetőség.
A szajáni asszonyok nagyon szorgalmasak és nagyon ízletes kenyeret sütnek. A szegényebbek kukoricaliszttel keverik a búzalisztet. Aki teheti, búzát vet, kevés kukoricát, zabot, árpát, kölest. A tejtermékeket maguk fogyasztják el.
Talán magukból indultak ki, amikor azt írták, hogy a szajániak általában háromszor étkeztek naponta. Bizony abban az időben sok családnak csak napi 1-2 étkezésre futotta. Azt is megtudjuk, hogy elég sok halat fogyasztottak. Nem is csoda, hiszen minden oldalról széles vizek fogták körül a határt.
Az állattenyésztést így írják le: „Az aprójószágból tyúkot, kacsát, libát tenyésztenek. Ebben a községben tulajdonképpen nincs lótenyésztés, csak 200 tenyészkanca van. A marhaállomány közepes, a sertés kevés, a juhból van több.”
Szajánban akkor 451 ház volt, mind nádfedeles, és mind fehérre meszelt falú. Lakosainak száma (tessék megkapaszkodni!) 3485 római katolikus és 19 zsidó.
A német leírás szerint a szajáni nép rendkívül barátságos és vidám természetű. Hangulatos névnapokat tartanak, és nagyon szépen ülik meg Szent István napját, amikor is templombúcsút tartanak.
Ezeket a fontos dokumentumokat és iratokat most az Ady Endre Művelődési Egyesületre bízzuk, tartós megőrzésre, hogy megmaradjanak az utókor számára.
 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..