Szabó Lőrinc három verse
2018.03.31.
LXXIII. évf. 13. szám
Szabó Lőrinc három verse

Az Egy álmai — Különbéke — Semmiért egészen

Szabó Lőrinc 
(1900. III. 31. — 1957. X. 3.)

 

Az Egy álmai
 
Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegen
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.
 
Mire várjak még tovább, a jövőt
lesve alázatosan?
Fut az idő, és ami él,
annak mind igaza van.
Én vagy ti, egyikünk beteg;
és mégse nézzem a fegyvereket,
hogy szeretet vagy gyűlölet
közelít-e felém?
Ha mindig csak megértek,
hol maradok én?
 
Nem! Nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál;
megérteni és tisztelni az őrt
s vele fájni, ha fáj!
Aki bírta, rég kibogozta magát
s megy tőrök közt és tőrökön át.
Ketten vagyunk, én és a világ,
ketrecben a rab,
mint neki ő, magamnak én
vagyok a fontosabb.
 
Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
az értelem szökik,
de magára festi gondosan
a látszat rácsait.
Bent egy, ami kint ezer darab!
Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmaradt
sértetlenűl?
Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,
s ha kiderűl!
 
Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.
Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
még rémlik valami elhagyott
nagy és szabad álom, ahogy
anyánk, a végtelen
tenger, emlékként, könnyeink
s vérünk savában megjelen.
 
Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
ott lehetünk szabadok!
Nekünk többé semmit sem ad
ami kint van, a Sok.
A tömeggel alkudni ha kell,
az igaz, mint hamu porlik el;
a mi hazánk az Egy, amely
nem osztozik:
álmodjuk hát, ha még lehet,
az Egynek álmait!

 

 



Különbéke


Ha tudtam volna régen, amit
  ma már tudok,
ha tudtam volna, hogy az élet
  milyen mocsok,
 
nem fütyörésznék most az uccán
  ilyen vigan:
valószínűleg felkötöttem
  volna magam.
 
Régen, mint az álmok tékozló
  más fiai,
azt hittem, lehet a világon
  segíteni,
 
azt hittem, szép szó vagy erőszak
  ér valamit
s az élet, ha sokan akarjuk,
  megváltozik.
 
Minden szörnyűbb, mint hittem akkor,
  fiatalon,
de, hálistennek, egyre csökken
  az undorom,
 
egyre jobban bírom az évek
  förtelmeit,
és az idő és a közöny már
  fertőtlenít.
 
Mert fátylát sorra dobta minden,
  egymásután,
s harminchárom évem ma átlát
  minden szitán:
 
látom, sokkal több a mocsok, mint
  az ifjukor
sejteni bírta volna bennem
  valamikor,
 
látom, milyen rútúl becsapják
  a baleket,
s hogy a balek azért balek, mert 
  mást nem tehet,
 
s hogy az ész az érdek rimája,
  és hogy magát
sugaras hőssé a bitang is
  hogy költi át, 
 
s ha van is, kézen-közön elvész
  az ideál,
és hogy nem hozhat egyetértést,
  csak a halál, –
 
s mert mindez mégcsak nem is aljas, 
  nem szomorú,
s minden dolgok apja valóban
  a háború:
 
úgy nézem, elszánt nyugalommal,
  az életet,
mint reménytelen lepratábort
  vagy harcteret.
 
Ha egyszerre tudok meg mindent,
  hogy itt mi van,
egész biztosan felkötöttem
  volna magam.
 
De valamit a sors, úgy látszik,
  akart velem:
megmutatott mindent, de lassan,
  türelmesen:
 
különbékét ezért kötöttem
  a semmivel,
ezért van, hogy csinálom, amit
  csinálni kell,
 
ezért becsülök úgy egy-egy jó
  pillanatot,
ezért van, hogy a háborúban
  verset irok
 
s a leprások közt fütyörészek
  és nevetek
s egyre jobban kezdem szeretni
  a gyerekeket.

 



Semmiért egészen
 

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.
 
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.
 
Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsitíthass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.
 
Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.
 
Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívül, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.
 

Nyitókép: Rippl-Rónai József pasztellrajza Szabó Lőrincről

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Irodalom rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..