Gazsó Orsolyát egyszerűen nem lehet nem észrevenni, nemcsak a megjelenésével, de a munkájával is kitűnik a tömegből. A pozitív kisugárzású, topolyai lány számára nincs lehetetlen az újságírásban. Négy éve vezeti portréműsorát az Újvidéki Rádióban, a budapesti Marie Claire magazin külsős újságírója, és az egykori egyetemére, a Szegedi Tudományegyetemre is visszahívták, hogy adja át a megszerzett tudását a mesterképzős hallgatóknak. Kreativitását és lendületes munkáját nemrég Junior Prima Díjjal ismerték el Budapesten.
* Orsi, miért az újságírás?
— Gimisként sokat gondolkodtam azon, hogy milyen irányba menjek tovább. Túl sok minden érdekelt, egyszerre szerettem volna orvos, belsőépítész, filmrendező, ipari tervező, zongorista és jogász is lenni. Úgy láttam, hogy a kommunikáció és média szak az, amin belül mindenbe belekóstolhatok. Többféle szakmába is beleláthatok azáltal, hogy az élet különböző területeiről keresek fel interjúalanyokat. Így például foglalkozhatok a művészet minden ágával, de az orvostudománnyal is, mely szintén fontos számomra. Imádok tudósokkal, agykutatókkal beszélgetni a világ minden tájáról, szerintem nincs is csodálatosabb annál, mint megismerni magunkat, azaz a saját testünket és gondolkodásunkat. Érdekes megtapasztalni, hogy ahányféle szakma van, annyiféle agy, és úgy érzem, ezáltal én is tájékozottabb leszek. Szeretnék egyre jobb lenni az újságírásban, minél többet tanulni, és talán ezért is vagyok nyitott mindenféle hivatásra, hogy az én munkám is jobb legyen. Természetesen ehhez folyamatosan figyelem az aktuális trendeket, és hogy mi történik a világban. Próbálok európainak és világinak maradni Szerbiában, mert jó azt érezni, hogy innen is rálátni a világra, ha nyitva a szemünk és az elménk.
* Nekem éppen ez a szép a 2016 óta futó Beszélgessünk! című portréműsorodban, hogy nem csak vajdasági vendégeid vannak.
— Úgy indult, hogy csak vajdaságiakat szólaltatok meg, de amikor elhunyt édesanyám, rádöbbentem, hogy milyen rövid az élet, így elkezdtem világot látni, felfedezni. Kiléptem a komfortzónámból, és jelentkeztem egy gyakornoki programra Amerikába. Magam sem értem, hogy a Szegeden töltött tanulmányéveim alatt hogy nem jutott eszembe, hogy kipróbáljam az Erasmus programot, és egy fél év erejéig megtapasztaljam, milyen máshol élni. A különböző kultúrák megismerése alkalmazkodóbbá és toleránsabbá tett. Amikor Dél-Amerikában önkénteskedtem, akkor is küldtem haza ottani magyar emberekkel készített interjúkat, hogy megszakítás nélkül tudjon folyni a műsorom az Újvidéki Rádióban, s így a hallgatóim is egy kicsit útra kelhessenek a beszélgetéseim által.
* Egyik helyen sem érezted azt, hogy lehorgonyzol, a legszívesebben ott maradnál?
— Nagyon szeretek akár hónapokra is kiszakadni az európai létből, de mindig várom, hogy hazaérjek, és elmeséljem a szeretteimnek a tapasztalataimat, megírjam őket egy cikkben, vagy akár egy kisfilmmé gyúrjam. Budapesten szoktam hasonló otthonosságot érezni, mert óriási szükségem van arra a kulturális pezsgésre, amely ott van, egyszerűen feltölt. Fontos, hogy elmenjek egy kicsit, de ugyanolyan fontos, hogy egy idő után hazajöjjek. Az egyetemi barátnők közül most sokan élnek Budapesten, így velük is tudok találkozni, illetve járom a színházakat, kiállításokat, könyvbemutatókat, workshopokat, és szeretek a szép, régi épületek között lenni, nézni őket. Gyönyörűnek találom a várost.
* Mi köt Vajdasághoz?
— Az, hogy itt nőttem fel. Minden porcikámmal érzem ezt a tájat, a balkáni, vagány mentalitást, a közeget. Szeretek ide visszatérni, és imádom, hogy szerbekkel élünk együtt, izgalmasnak tartom a két kultúra keveredését. Szakmailag nagyobb kihívás számomra Budapest, de a lecsupaszított emberi énem itthon töltődik fel.
* A Kosztolányi Dezső Színházban is dolgoztál, és az újságíráshoz hasonlóan a színházban is nagyon kell szeretni az embereket, hogy jó munkát végezhess. Olthatatlan benned a kíváncsiság az emberek iránt?
— Már sokan megkérdezték tőlem, hogyan találok ennyi interjúalanyt, és nem untam-e meg, hogy négy éven át minden kedden este levezetek egy műsort. A válaszom: nem. Szeretek hétről hétre új emberek világába belecsöppenni, mert nagyon sokat tanulok abból, ki hogyan él és gondolkodik. Sokszor kevésnek érzem a harmincpercnyi műsoridőt, megesett már, hogy mire a legmélyebb részére értünk a beszélgetésnek, vége lett az adásnak. Ennek elkerülése érdekében már a felvétel előtt elkezdünk beszélgetni, hogy elnyerjem a bizalmat, és mire megnyomom a REC gombot, addigra meg is nyílik az alany. Olyan jólesik, amikor végül azt mondja, hogy ez nem egy megszokott beszélgetés volt, ilyen kérdéseket még nem tettek fel neki. Ez mindig felemel, erőt ad. Minden interjúm után fel vagyok dobódva. Volt olyan, hogy annyira fellelkesültem, hogy nem tudtam elaludni, ilyenkor sétálok vagy tornázom egyet, hogy az adrenalinszintem egy kicsit mérséklődjön. Az a célom, hogy ne egy megszokott anyag szülessen az alanyról, hanem egy új szemszöget keressek.
* A nyomtatott sajtóban is ugyanilyen lelkes vagy, illetve ne feledkezzünk meg a kiváló kisfilmjeidről sem.
— A portréműsor és a Marie Claire mellett nagyon szoros a kapcsolatom a dokumentum- és a riportfilmmel, melynek én vagyok a mindenese, értem ezen a szerkesztést, vágást, riporterkedést, operatőrködést, szóval mindent. Jelenleg éppen az eddigi leghosszabb dokumentumfilmemen dolgozom, a forgatás már véget ért, most a vágásnál tartok. Három különböző műfajról van szó, mégsem tudnék egyikről sem lemondani.
* Az újságírónak közvetítő szerepe is van, ráirányíthatja a figyelmet bizonyos gondokra. Van olyan téma, amelynek hangot szeretnél adni?
— Mostanában fogalmazódott meg bennem, hogy nem beszélünk eleget az öregkorról, nem foglalkozunk az idősekkel, akik megélték a háborút, és most a magány a társuk. Ezt leginkább a nyolcvannyolc éves nagymamám hívta elő bennem, akitől rengeteget tanulok.
* Hogyan talált meg téged a Junior Prima Díj sajtó kategóriás elismerése?
— Amikor felhívtak Budapestről a hírrel, hogy én vagyok az egyik nyertes, nagyon meghatódtam. A pulzusom azóta is a maximális értéken mozog, éjjel-nappal dübörög bennem az eufória. Annyi jó szakember van az egész Kárpát-medencében, nagyon megtisztelő, hogy közülük én lettem az egyik kitüntetett. Hogy szakmailag elismertek, az egy pozitív visszajelzés számomra, nagyon hálás vagyok a zsűri bizalmáért. Szeretném, ha ez a díj motiváló hatással lenne azokra a kollégáimra is, akik szintén határon túliak, biztatom őket, hogy merjenek nagyot álmodni, és kukába az önbizalomhiánnyal. Hogy kezemben foghatom ezt a rangos elismerést, az annak is köszönhető, hogy soha nem éltem meg hátrányként, hogy Vajdaságba születtem magyarnak, inkább lehetőségnek gondolom azt, hogy kisebbségben, szerb ajkúak mellett nőttem fel. Rugalmasságot, alkalmazkodóképességet és türelmet tanultam ebből a létformából. Mindig is belevaló és vagány emberek vettek körül, hálával tartozom nekik, általuk váltam én is erőssé. A méltatásban kiemelték, hogy egy 15 000 fős városkából származom, ami különösen jólesett, mert ezzel azt jelezte a zsűritag, hogy átérzi, milyen szorgalom és kitartás árán lehet innen kitörni. Szeretném, ha eltűnne a határon túliakban a lelki határ, és elhinnénk, hogy mi is tudunk jót alkotni.
