A házaspár: Fa Teréz és Katarivac Mika

Nagykikindán a legismertebb szórakozóhely hosszú évtizedekig minden bizonnyal a Mikinica nevű saroképületben volt, amely a Mokrini és Vojvoda Putnik utca sarkán állt. Ez volt egyben a nagykikindai Ipartestület épülete is. A Monarchia idejéből visszamaradt objektum a múlt század nyolcvanas éveiben már csupán a benne dolgozók testi épségét veszélyeztette, ezért bontásra került. Azok, akik még emlékeznek az ott rendezett táncmulatságokra, már túl vannak az ötvenedik életévükön. A tánciskolában megtett első lépésekről, ami mindig az idegek próbája volt, azok tudnának lelkesen beszélni, akik már a nyolcadik évtizedüket tapossák.
Teréz, a nagykikindai Fa család hetedik sarjaként jött a világra 1893. május 5-én. Szülei tizennégy gyermeknek adtak életet. Nagyanyja, Krisztián Ludovika, az Esterházy gróf komornája volt Bécsben. Mária Terézia idejében a család kutyabőrt birtokolt, ami azoknak járt, akik nemesi címet kaptak. Sajnos, ennek a kutyabőrnek ma már nyoma veszett. Fa Teréz férje, Mika volt az a táncmester, akiről a Mikinica a nevét kapta. Róla a még élő családtagok sem tudnak sok adatot közölni. A vezetékneve Katarivac, zsidó származású, valahonnan a tengerről jött. Az emlékezők szerint tetőtől talpig úriembernek számított. å volt a táncmester, de a második világháború előtt a munkájába belesegített a felsége is. Teréz volt az első motoros nő Nagykikindán. Gere Katalin és Zubanov Anna (lánykori nevükön Fa lányok) a nagynénjükre úgy emlékeznek mint egy motoros nőre, de volt lova és egy hatalmas fehér kutyája is. Gere Katalin a következőket mesélte:
- Tizenegy éves koromban a nagynénim elvitt a tánciskolába, csakúgy, mint a tízéves Lili testvéremet is. Mindig nekünk kellett a ,,ballábasok”-kal táncolni. Én nem akartam, de a testvérem olyan nyugodtan csinálta! Ott megtanultam az összes táncot, ami csak létezett.
* Milyen volt a tánciskola?
- Jöttek a tizenéves gyerekek, a többség tizenöt éven felüli lehetett, de volt közöttük húszéves is. Mi körbeálltunk, és elkezdődött a lépések begyakorlása, majd körbe mentünk. Utána összeálltak a párok és lassan, egyszerre csináltuk. Aztán jött a zene. Ilyen fokozatosan történt a táncok tanítása. Mikor már kissé jobban belejöttünk, akkor bált szerveztek azoknak, akik már tudtak táncolni. Az egyik partneremre emlékszem, azt hiszem, pék volt. Magas fiatalember, de olyan ügyetlen, hogy a világért sem tudta megtanulni a lépéseket. Az sem volt világos előtte, hogy melyik a jobb és melyik a bal lába.
Katalin húga, Anna, a háború után indult a tánciskolába:
- Az édesanyám mindig azt mondta, vesz nekem piros masnit. Nem akartam ugyanis táncolni járni, ezért ígért nekem a mama piros masnit. Teréz tanti mindig olyanokkal párosított össze bennünket, akik rosszul táncoltak. A nagynénink gyönyörűen táncolt, ,,úszott” vele az egész terem. Kört alakítottak, nekem vagy a testvéremnek pedig a nagynénim mellé kellett állnia középre. Mi mutattuk a lépéseket. Először minden kezdő merev és bizonytalan volt. Halkan, magában számolta a taktust, a fejével bólogatott, és tekintetét a saját lábaira szegezte. De ennek csakhamar vége lett! A táncmester parancsára a párok egymásra mosolyogtak, és kezdődhetett a tánc. å ügyelt arra is, hogy mindenkinek legyen párja, ne maradjanak olyan ,,penészvirágocskák”, akik a sarokban ülnek.
* Mely táncokat tanulták?
- Az első volt a tangó, utána a foxtrott, a fox, a polka, a rumba, végül az angol keringő - mint a legnehezebb. Abban az időben minden lánynak kellett táncolnia. A lányok ültek a padokon a terem egyik oldalán, a másik oldalon pedig a fiúk. A tánctanító összeütötte a tenyerét, ezzel kezdődött el a táncóra. Aki nem akart, arra ráparancsolt, így mennie kellett. Látszott, hogy kinek nem megy a tánc, de a nagynénim ezt ügyes kombinációkkal oldotta meg. Mindig olyanokkal párosította őket össze, akik már jól táncoltak. Nagyon erőteljes személy volt. Hogy mennyibe kerültek a táncórák, azt nem tudom, de fizetni kellett.
* Kik jártak ebbe a tánciskolába?
- Leginkább középiskolások, de voltak inasiskolások is, csak a parasztlányok nem jöttek. Emlékszem egy Kockar Žarkóra, én vele táncoltam. Elneveztük ,,puha haver”-nak. A Sálas nevet adtuk egy másiknak, aki mindig kék sálat hordott, de volt Pocok is. Nőválaszkor a lányoknak kellett párt választaniuk. åk mindig hamarább mentek választani, felkérni, mint a férfiak. Általában merészebbek és ügyesebbek voltak. Az összes fiatal végig lett táncoltatva, üldögélés vagy álldogálás nem volt. Teréz néni a kommunizmus ideje alatt is tartott táncórákat, de akkor már egyedül. Sok tanuló járt hozzá. A Bognár Emil játszott hawaii gitáron, gyönyörű volt. Az emlékek szárnyalnak. A néhai Mikinica táncteremben olyan könnyedén peregtek a párok az olajjal kent padlódeszkán, hogy hihetetlennek tűnik az a tragikus valóság, amely szerint Katarivac Mikát, az úri tánctanárt már 1942-ben deportálták a zsidó származása miatt. Neve a holokauszt áldozatai között található. Felesége, Teréz, 1973. augusztus 18-án halt meg Nagykikindán. Özvegy éveit a háború után is tánctanárként élte le. Katalin még egy emléket idéz róla:
- A testvérünk esküvőjén a Katarivac nagynénink 80 éves volt, de még úgy járta a twistet, hogy az valóságos csoda.



.