* Felelősségként vagy elismerésként értékeled ezt a díjat?

— Nagy megtiszteltetés ez a díj, de egyúttal kötelez is, hogy a belém vetett bizalmat és szeretetet a munkámmal viszonozzam. Ráadásul a díj a közösségi művelődés egyik példaképéről kapta a nevét, Beke Pál egész életében a kisközösségek folyamatos fejlesztését és támogatását tartotta szem előtt. Ezért számomra nemcsak jutalom, hanem egyfajta kötelezettség is, hogy továbbra is úgy dolgozzak, ahogyan ő is tette: együtt a közösséggel, befogadó módon és jövőbe tekintően.

* Mit tanultál az évek során a vezetésről és a szervezésről?

— Ez egy folyamatos dolog, mindennap tapasztalok valami újat. Meg kellett tanulnom hatékonyan kezelni az erőforrásokat, összehangolni a kitűzött célokat a terepen hallott igényekkel, hogy a tervek valóban megvalósulhassanak. Fontos belátni azt is, hogy időről időre finomhangolni kell a feladatokat: ha szükséges, változtatni kell a szerkezeten vagy módszereinken, hogy alkalmazkodni tudjunk a változó körülményekhez. A vezetés persze nem ér véget a tervezéssel, mivel az embernek folyamatosan mérnie kell az eredményeket, visszajelzéseket kérni, és ha kell, újraszervezni, újratervezni.

* Hogyan látod a fiatalok, főleg a tizennyolc—huszonöt éves korosztály helyzetét? Hogyan lehet őket bevonni a közművelődésbe?

— Ebben a korban a legtöbben az egyetemre vagy a pályakezdésre koncentrálnak, így a közművelődés csak másodlagos számukra. Az egyetemisták még bekapcsolódhatnak néptánc-, zenei vagy színjátszó körökbe, de később gyakran másra fókuszálnak. Visszatérésre általában csak a családalapítás után van esély. Mégis fontos volna megtalálni néhány elkötelezett fiatalt, akit társelnökként vagy önkéntesként bevonhatunk a szervezésbe. Erősíteni kell az ifjúsági szervezetek szerepét, és fokozatosan megismertetni velük az önkéntesség értékét anélkül, hogy túlterhelnénk őket. Ha csak néhány lelkes diákot tudunk motiválni, aki versenyzik az ötleteivel, és közben fokozatosan felelősséget vállal, az sokat segíthet. Szóval nem szabad egyszerre mindent rájuk zúdítani, inkább meg kell találni két-három elkötelezettet, és együtt elosztani közöttük a feladatokat.

* Egy kicsit más vizekre eveznék: hogyan oszlik meg a támogatás az amatőr csoportok és a hivatásos művészek között? Nem torzult-e el az arány?

— A szövetségünk alapjában az amatőr csoportokkal foglalkozik, a helyi színjátszó körökkel, néptáncos közösségekkel, népdalkörökkel és hasonlókkal. A hivatásos művészek támogatása nem tartozik közvetlenül hozzánk, de folyamatosan kapcsolatban állunk velük, hiszen a táborainkban, képzéseinken bevonjuk őket zsűritagként, oktatóként. Emellett működik például egy „három kívánság” mentorprogramunk is, melynek keretében bárkinek, aki kéri, szakemberről gondoskodunk (ingyen) egy-egy témában az amatőr csoportoknak. Tehát alapelveink szerint a két világ szorosan együttműködik, egymást kiegészítve: a hivatásos művészek mentorálnak és segítenek, de a támogatás fókusza nálunk mégis az amatőrökre irányul.

* Mely nagy rendezvények, programok hoznak valódi változást a helyi közösségek életébe?

— A nagy, vándor jellegű események nagyon megerősítik a kistelepüléseket. Például a Durindó, a Gyöngyösbokréta vagy a vajdasági amatőr színjátszók találkozója új szemléletet visz egy-egy kis falu életébe, mind vezetőket, mind pénzt és lelkesedést. Ugyanaz a rendezvény új organizációs tapasztalatot és forrásokat mozgat meg a helyszínen, amit aztán évek múlva is emlegetnek. Emellett a személyes jelenlét is nagyon fontos, amikor elmegyünk a kisközösségek falunapjaira, együtt ünneplünk, és megosztjuk egymással az örömeinket, terveinket és gondjainkat, az sokszor nagyobb hatású, mint bármilyen pénzügyi támogatás. Az együttlét és a közös munka is erőt ad, ez legalább olyan értékes, mint az anyagi támogatás.

* Milyen problémákkal szembesülnek a közösségek ma? Mik a legnagyobb kihívások Vajdaság-szerte?

— A legnagyobb kihívás továbbra is az utánpótlás kérdése, ahogy már említettük is. Hogyan lehet hosszú távon bevonni az új generációkat. Ezenkívül ma sok helyen gond, hogy a megújult művelődési házakat hogyan töltsük meg tartalommal. Sok falu most újította fel a házát vagy épített újat, és nehéz állandóan új rendezvényeket, foglalkozásokat találni. A harmadik nagy kihívás, hogy régi, évszázados közösségi hálókat kellene újra összekötni, vannak egyesületek, melyek már százévesek, de az évek során egy kicsit szétszéledtek a kapcsolataik. Ezért mindig újra kell hangolni a kommunikációt, hogy a közösségek ne elszigetelten működjenek, hanem kapcsolatban maradjanak egymással és a vezető szervezetekkel. Összességében a legnagyobb kérdés az, hogy hogyan őrizhetjük meg a közösségek összetartását és lelkesedését a változó világban.

* Mint mondtad, sok művelődési ház felújult. Milyen arányban érkezik a támogatás Magyarországról és a helyi költségvetésből?

— Tapasztaljuk, hogy korábban az anyaország dominált a finanszírozásban. 2010 után egységes nemzetpolitikát sikerült kialakítani, így sok beruházás nagy arányban Magyarországról érkezett. Egyre több példa van azonban arra, hogy mindkét oldalról érkezik forrás. Van például olyan közösségi ház, amelyet főként itthoni költségvetésből újítottunk fel, másutt pedig csaknem azonos arányban oszlik meg a hazai és a magyarországi támogatás. Ma már valóban mindkét forrásra építenünk kell. Ami szerencsére könnyebbé teszi a dolgot, az az, hogy a vajdasági közösségek már jól ismerik a pályázati rendszereket, így az itthoni forrásokat is hatékonyan képesek megpályázni. 

* Mire vagy a legbüszkébb az elmúlt években végzett munkád során?

— Elsősorban annak örülök, hogy sok kisközösségben sikerült rendszerezetten, szisztematikusan jelen lennünk. Külön büszke vagyok arra, hogy meglehetősen jó csapat épült ki a szövetségben, sok minden az emberektől függ, és a kollégákkal együtt nagyon sok mindenben előrébb jutottunk. Emellett arra a lépésre is büszke vagyok, amelyet a szórványközpontok ügyében tettünk: a dél-bánáti szórványközpontot a nemzeti tanáccsal közösen hoztuk létre, már állandó kollégát tudunk kiküldeni oda, és ez nagy segítség a helyi közösségeknek. Összességében azt mondanám, sok apró és nagyobb lépéssel közelebb kerültünk ahhoz, hogy a kisközösségeket színvonalasan és folyamatosan támogassuk, erre vagyok a legbüszkébb.

* Konkrétan milyen feladatokat látnak el ezek a szórványközpontok?

— A szórványközpontok lényege, hogy terepen végzik el azt a munkát, amelyet általában az intézet központjában szoktunk. Minden nagy régióban, például Dél-Bánátban, Nyugat- és Dél-Bácskában van egy-egy irodánk állandó munkatárssal. Ezek a környező magyar közművelődési civil szervezetek, egyesületek számára nyújtanak segítséget pályázatírásban, ügyintézésben és szakmai tanácsadásban. Valójában a szövetség és a Magyar Nemzeti Tanács meghosszabbított karjaiként erősítik a helyi közösségeket: összekötik a kistelepüléseket a nagyobb programokkal és az erőforrásokkal, és olyan szolgáltatásokat nyújtanak ott helyben, amelyekre önállóan nehezebben tudnának szert tenni. Így a távolabbi közösségeknek sem kell Budapestre vagy Újvidékre utazniuk, ha segítségre van szükségük.

* Végezetül, mit mondanál egy pályakezdő fiatalnak, aki a közművelődést választaná? Miért érdemes ezt a hivatást űzni?

— Egy életre szóló ajándék, ha ebben a szakmában dolgozhat valaki. Hosszú távon nagyjából 70–80 vajdasági település közösségét lehet megismerni benne, a helyiek barátként fogadnak, együtt ünnepelhetjük velük a közös sikereket. Rengeteg bölcs, tapasztalt emberrel találkozol, és láthatod, hogy sokszor nem az iskola adja a legfontosabb tudást, hanem az ő közösségi tapasztalatuk. Nagyon sok ösztönösen öröklődő tudásuk van a szervezetvezetésről, rendezvényszervezésről, pályázatírásról, és mindebből nap mint nap új ismeretekre lehet szert tenni. Úgyhogy aki szereti az embereket és a közösségi munkát, annak nagyon megéri ezt a hivatást választani, mert itt valódi emberi kapcsolatokat formálhat, és közben életre szóló tapasztalatokat gyűjthet.