Házi Tündér elfogadni látszott a tervem, már-már azon töprengett félhangosan, hogy szerinte a horogra valami nem mindennapit kellene tennünk, amivel a hal ritkán találkozhat, ezért könnyebben elfogadja minden szokott menázsinál.
— Szerintem a csirkebelet imádni fogja — mondta hirtelen a lány, mint aki megtalálta a feleletet a kérdések kérdésére.
— Ugyan már, nem volna abban semmi különös, ha annyira odalenne érte — legyintettem, és közben készségesen segítettem feltenni a békalencsével teli kosarat a talicskára, amivel a tanyára kellett tolnunk a kacsaétket.
— Hódunai bá’ mondta volt, hogy azért nyeli a harcsa a szárnyasokat, mert imádja a belüket, és sosem habozik felvenni a horogról az ilyen csalit — mondta a magáét a lány, miközben a talicskát Békavár felé tolta.
— Mondod: habozva? — kérdeztem izgatottan.
— Nem mondtam, hogy habozva, hanem azt mondtam, hogy sosem habozik, ha felkínálják neki — intett rendre komolyan, hogy ne másítsam meg szavát.
— Heuréka! És habozás! — kiáltottam lelkendezve.
— Már megint odavagy az ötleteidtől, ugye?
— Te, Házi! Szappant teszünk a horogra!
— Badarság! Nem borotválkozni akar az a harcsa, te mamlasz, te!
— Jól mondod, nem háziszappant, hanem borbélyszappant teszünk a hármas horog minden ágára, és amikor odalent habzani kezd, nyert ügyünk van, mert azt gondolja, hogy azon a helyen húsra talál — bizonygattam a módszer hathatósságát a lánynak valamely régebbi emlék felidézésével.
Házi gondolkodni látszott. Sokáig emésztette a hallottakat, míglen aztán kifejtette a véleményét róla, hogy az csupán egy mendemonda lehet a sok közül, ami az emberek között közszájon forog.
— Közszáj? Marhaság!
— Az a marhaság, amit mondtál! Elég idős vagy hozzá, hogy ne dőlj be mindenféle lárifárinak! — nézett rám szigorúan, mint aki egyenesen megköveteli tőlem a felnőttes viselkedést és gondolkodást.
— Tudd, hogy amit Örzse mond vagy mondott, az szentírás!
— Ki a te Örzséd? Az öregisten?
— Most meg már öregisten? Ugye, honnan szeded te a furcsáidat?
— Az emberektől hallom, Kisfoki! Mert én olyanfajta vagyok ám, aki nemcsak néz, hanem lát is, és nemcsak fülel, hanem hall is, érted-e? — koppantott oda keményen a lány, s nekem most nem volt időm tépelődni a viselkedésén, mert mielőbb el kellett mondanom, hogy Örzse a nagyanyám, és tőle hallottam a szappanhistóriát. Amikor ugyanis a Ferenc-csatornában nyáron háziszappannal mosták a pokrócokat, akkor egy-egy termetesebb hal úgy elkapta a lábikrájukat, hogy ijedtükben ki kellett futniuk a vízből, azok a garázdák pedig minden bizonnyal harcsák lehettek, már a szájuk nagyságából ítélve is.
A lány valamin eltűnődött. Figyeltem az arcát, vajon mi járhat a fejében, aztán letettem a gondolatolvasásról, mivel most már annyit tudtam róla, hogy úgyis kiböki azt a valamit, ha akarja.
Jó ideig csendben voltunk már, amikor végül is arról kezdett beszélni, hogy ha érik az eper, akkor vegyük számításba, hogy a Döglött Baracskából néhány termetes pontyot vele kaparintunk ki.
— Földieperrel akarsz horgászni? Mi a fityfene!
— Akar az öregistenke, te! Faeperre gondoltam.
— Dőreség, fenség! Még hogy a fa eteti a pontyokat? Melyik kezével szórja be nekik az eleséget, a jobbal vagy esetleg a ballal? — méltatlankodtam a Házi Tündér lódítása miatt, s úgy éreztem, hogy én vagyok az oka fantáziája beindulásának, mivel magam kerekítettem szép történetet a Békavári kápolnaverem meséjére.
— Gyere velem! — intett a lány, s én csak mentem utána, mint a puli a gazdája után, mivel tudván tudtam, hogy az igazát kívánja bizonyítani. És így is volt. Az innenső parton alig-alig értünk a vízfolyás irányába a szembeni Vadászházzal egy irányban, amikor megálljt parancsolt, és három, víznek dőlt eperfára mutatott.
— Szerinted ezek micsodák? — kérdezte magabiztosan.
— Pálinkaeper — mondtam csendesen, és most már mindent értettem, tovább nem kellett magyaráznia a pontyok etetéséről szóló történetet.
— No azért, Kisfoki! Majd itt kaparintunk el az aranyhasúakból, epercsalival — mondta a lány, majd azt is kifejtette, hogyan vágjunk bele: teremtsem elő azt a bizonyos borbélyszappant, és üljük meg Mózest, mielőtt valaki kihalássza az orrunk elől.