Részt vesz a Riparia Természetbarátok Egyesülete tevékenységében, egyebek mellett a szalakóták megmentéséért, populációjuk bővüléséért is sokat tesz. Mivel rengeteg időt tölt a szabadban, természetfotózással is foglalkozik. Számtalan elismerésben részesült már itthon és külföldön egyaránt, számára viszont az az igazi siker, ha a fényképeivel ráirányítja a figyelmet egy-egy veszélyeztetett fajra, majd az emberek összefogással tesznek az érdekében. A már említett szalakótákat sem sokan ismerték korábban a környéken, ma viszont már a juhászok is csatlakoztak a madárfaj megsegítéséhez. A szalakótának ugyanis fészkelőodúra van szüksége, ha erről gondoskodunk, szépen bővül az egyedszáma. Ezt a célt segíti a Riparia madaras jótékonysági naptára is, mely nagy sikert aratott az elmúlt években. A falinaptáron Levente képei kaptak helyet, a befolyt összegből pedig mesterséges fészkelőládákat helyeztek el a szalakótáknak.

Fotók: Szekeres Levente

Levente a Hét Nap Plusz podcast adásában egyebek között azt is elmesélte, milyen hosszas előkészületekkel jár a tökéletes pillanatkép létrehozása.

— Édesapám több mint huszonöt éve hivatásos természetvédelmi őrként dolgozik, a madárvédelem nálunk mindig a mindennapok része volt. Nagyon szeretem apukámat, sokat mentem vele, együtt madarásztunk, kint voltunk a terepen. Édesanyám támogatott bennünket ebben. Ez az én életemet is kiteljesíti, hiszen olyan emberek között szocializálódtam, akiknek nagyon fontos volt a természetvédelem, a madarak.

* Az, hogy már gyermekként is sok időt töltöttél a természetben, hozzájárult ahhoz, hogy természetfotós lettél?

— Mindenképp. Ez ugyan később formálódott ki bennem, de mára azt gondolom, a természetvédelem és a természet fotózása között nagyon szoros kapcsolat van, azt hiszem, a természetfotózásnak fontos feladata, célja a szemléletváltás. Anélkül, hogy az emberek ismernék a természetet, nehéz őket arra sarkallni, hogy védjék. Sokszor hallom, hogy harminc éve itt élnek, de még nem láttak ilyen madarat. Ha megmutatjuk, milyen szépségek vannak a közvetlen közelünkben, akkor az arra ösztönzi őket, hogy komolyabban vegyék a természetvédelmet.

* Milyen pillanatokat igyekszel megörökíteni?

— Természetfotósként minél attraktívabb, különlegesebb pillanatokat igyekszem megörökíteni. Az utóbbi időben projekteket csináltam, például kitaláltam, hogy végig szeretnék fotózni egy teljes költési ciklust, és egy kicsit tudományosabb oldalról foglalkoztam a témával. Kiválasztottam egy madárfajt, és annak az egész éves rutinját végigkísértem.

* Feltételezem, hogy ezek a fotók nem egy pillanat alatt születnek meg, hanem hosszas megfigyelés előzi meg őket. Hogyan készülsz egy-egy képre?

— Ahhoz, hogy ezeket a pillanatokat meg tudjuk örökíteni, a természetvédelemmel kell kezdeni, mert ha nem volnának ezek a fajok, a képeket sem tudnánk elkészíteni. Sokszor ez odáig nyúlik vissza, hogy egy fajnak kialakítjuk az életkörülményeit, hogy megjelenjen azon a területen, és fotózni tudjuk. Egy kicsit olyan ez, mint egy stúdió a természetben, csak természetes anyagok felhasználásával. Nem úgy kell elképzelni, hogy kivisszük a vakukat és kivágjuk a fákat, hanem abból dolgozunk, ami ott van, és nem hagyunk magunk után semmi nyomot. Sokszor napokat, heteket, van, hogy éveket vesz igénybe, mire megszületik a tökéletes pillanatkép. Gyakran évekig fotózza az ember ugyanazokat a témákat, és van, hogy évek múltával sikerül olyan felvételt készíteni, amely egy álomkép. Számtalanszor előfordul, hogy végignézzük a jeleneteket a természetben, de nem sikerül megörökíteni. A les és a körülmények előkészítése kihívás számomra, sok olyan dologgal kell foglalkoznom, amely a komfortzónámon kívül esik, sok mindent el kell sajátítanom, hogy meg tudjam ezeket csinálni. Maga a természetfotózás a teljes megnyugvás, kikapcsolódás számomra, amikor semmi másra nem figyelek, csak arra törekszem, hogy el tudjam kapni a legjobb pillanatot. Az egyik kedvenc témám egyébként a ragadozó madarak téli etetése, ahova sakálok, sasok is bejárnak. Csaknem 300 napot töltöttem el egy föld alatti kiskunyhóban, ahonnan figyeljük a sasokat, sakálokat. Amikor elkezdtem, szerettem volna egy rétisast fotózni szép fényben, amikor ez megvalósult, akkor a parlagi sast szerettem volna lekapni, majd sakált és rétisast akartam verekedés közben fotózni. Ez is megvan, többször is, de úgy érzem, még mindig nem sikerült a megfelelő képet elkészítenem.

* Voltak már olyan pillanatok a természetben, a csendes megfigyelés közben, amelyek nagyon hatottak rád?

— Persze. Nagyon sokszor azt érzem, hogy a természet tanít. Olyan jeleneteket látunk arról, miként old meg a természet dolgokat, hogy az a mi szemléletünket is formálja, illetve azt, hogyan éljük a saját életünket. Nyilván vannak nagyon durva jelenetek is a természetben, amikor az ember vacillál, hogy be kellene avatkozni, de általában arra szoktam jutni, hagyni kell, hogy a természet végezze a saját dolgát. Mi ebben valóban csak szemlélők lehetünk, és nem szólhatunk bele ezekbe a rendszerekbe.

* Említetted, hogy a természet szeretete, védelme, valamint a természetfotózás szorosan összefügg. Ez a naptárprojektumban is megmutatkozik. Te is aktív tagja vagy a Riparia Természetbarátok Egyesületének, az utóbbi néhány évben jótékony céllal naptárt készítettetek a fotóiddal.

— Szerbiában édesapám a szalakótavédelmi program vezetője. A 2000-es évek elején kezdődött ez a történet, amikor rádöbbentek, hogy 15 pár szalakóta van Szerbiában. Ez egy fokozottan védett faj, vörös listás, de relatív könnyű módszerekkel hozzá tudunk járulni az állománynak a szaporodásához, hiszen a mesterséges madárodúk kihelyezésével nagyon szép eredményeket lehet elérni. A Riparia édesapám vezetésével kezdte meg ezt a programot Szerbia-szerte, és ennek köszönhetően elmondhatjuk, Európában nálunk van a leggyorsabban növekvő szalakótaállomány. Ennek oka nem az, hogy nekünk van a legtöbb pénzünk, vagy hogy mi vagyunk a legokosabbak, hanem nálunk a legnagyobb az összefogás. Most már az országban mindenhol vannak helyi csoportok, melyek védik a saját szalakótáikat. Én is megyek, szerelem az odúkat, ellenőrzöm őket, gyűrűzöm a fiókákat. Most csaknem 600 pár szalakóta költ Szerbiában.