* Hogyan kerültél Srí Lankára?

— Szerettem volna misszióba menni valahova, és sokat imádkoztam, hogy rájöjjek, az valóban Isten akarata-e. Elküldtem néhány helyre a kérvényt, de mindenhol azt mondták, hogy már nincs hely, vagy hogy csak jövőre lesz szükségük valakire. A Srí Lanka-iak viszont rögtön azt mondták, gyere olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudsz. Ezt én isteni elhívásnak éltem meg.

* Mi volt a dolgod Srí Lankán?

— Az iskolában délelőtt angolt tanítottam, délután pedig az iskola lelki életéről gondoskodtam: például áhítatokat, sporteseményeket szerveztem. Emellett kreatív istentiszteleteket is rendeztem, hogy az istentisztelet ne csak a megszokott forma szerint történjen: legyen benne például egy kicsit modernebb zene vagy bibliai alapú színházi jelenetek. Szerveztem egy vitát is arról, hogy a házasságot a szülőknek vagy a házasulandóknak kell-e kötniük. Érdekes, hogy az osztály fele amellett kardoskodott, hogy a szüleiknek kell eldönteniük, kivel fognak házasodni. Volt olyan, aki a Bibliát próbálta használni, mondván: az ötödik parancsolat szerint fogadj szót apádnak és anyádnak. Kijavítottam, mert a Bibliában nem ez áll, hanem hogy tiszteld apádat és anyádat. E mellett az ügy mellett egyébként sem lehet alátámaszthatóan, szilárdan érvelni. Olyan diák is volt köztük, aki a „szülők pártján” volt, de a beszélgetés után elmondta nekem, hogy ő valójában a szeretetre épülő frigy híve, és csak a szülői nevelés miatt védi a megbeszélt házasságot. A szülei nem is voltak jelen. Ebből is látszik, hogy ott az édesapának és az édesanyának sokkal nagyobb tekintélye van, mint Európában: ha azt mondják, valamit nem lehet, akkor nem lehet.

* Milyen iskola volt ez?

— Ez egy, az adventista egyház tulajdonában lévő iskola, a napközitől az egyetemig tartó fokozatokkal. Egy hatalmas campus a dzsungel közepén. Az iskola neve Lakpahana. Az egyetemen van teológia és pedagógia szak, az idén pedig egészségügyi szak is nyílt. Egyébként nagyrészt szegényebb gyerekek járnak oda, de nem kizárólag.

* Milyen volt európaiként az ottani kultúrával találkozni?

— Én valójában kétfajta kultúrával találkoztam: az iskolán belülivel és az iskolán kívülivel. Hatalmas köztük a különbség. Az iskolában tudták, hogy én valamiképpen feláldoztam a kényelmes európai otthonomat, és ezért nagyon tiszteltek. Az iskolán kívül viszont az embereknek csak egy turista voltam, egy két lábon járó pénzeszsák. Csak azt lesték, hogyan használhatnának ki. Találkoztam azért rendes emberekkel is, persze. A Srí Lanka-iak egyébként rengeteg hiedelemben hisznek. Ha hallanak valamit, ami tetszik nekik, akkor azt kritika nélkül elfogadják. Például van egy úgynevezett Fog-templom, ahol elvileg Buddha fogát őrzik egy dobozban, melyet soha nem nyitnak ki, de ezrek mennek oda megnézni, és egy rakás pénzt ott hagynak. Egy másik buddhista templomot — mely 2300 méter magasan van, és 7500 lépcsőn lehet feljutni hozzá — szintén ezrek látogatnak, mert úgy tartják, hogy ott van Buddha lábnyoma. A muszlimok a lábnyomot egyébként Ádámnak tulajdonítják, a hinduk pedig Sivának. Valójában egy letakart földrész, mely tele van szórva pénzzel.

A Srí Lanka-iak nagyon szerényen élnek, és így sokkal kevesebbel beérik az európai embereknél. Az európaiak sokszor pénzt akarnak keresni, hogy szép házuk, jó kocsijuk legyen, a Srí Lanka-iaknak mindegy, hogy milyen házuk van, a lényeg, csak élhessenek valahol. Az egy szegényebb ország, ennek lehet, hogy vannak pozitívumai, de több a negatívuma, hiszen az emberek többsége máról holnapra él. Rizst esznek reggel, délben, este. Valahogy céltalanok.

*Ha már szóba hoztad az ételt…

— Rizs mindenhol, még a gazdagabb családoknál is mindennap kerül az asztalra. Azt egyszerűen muszáj enni. Sokszor fogyasztanak mellé valamilyen főzeléket, legalább kétfélét. Mindent erősen fűszereznek, azt mondják, ha nem csípős az étel, nincs íze. Kezdetben sokat könnyeztem, meg fújtam az orromat, de aztán annyira hozzászoktam, hogy a mai napig mindig teszek erős paprikát az ételbe, mert jólesik. Egyébként ha nem eszed mindennap ugyanazt, akkor az ízek Srí Lankán jobbak, mint nálunk, nagyon finom fűszereik vannak. Étteremben aránylag olcsón is lehet étkezni. A természet is gyönyörű, főleg a tengerpartok, turistáknak nagyon ajánlom. Naplementekor hihetetlen színekben pompázik az ég, Európában ritkán látni ilyet.

* És milyen a Srí Lanka-i zene?

— Érdekes, mert eléggé hasonlít a szerb népzenére. Nagyon hasonló a ritmus és a hangszerek is.

* Mi az országunkat szegénynek tartjuk, hogyan gondolkodnak erről a Srí Lanka-iak?

— Őket nem hallottam panaszkodni, pedig európai szemmel nézve az országuk katasztrofális állapotban van. Az állam nem gondoskodik kellőképpen az emberekről, a mindennapi árucikkek nagyon sokba kerülnek. A fehér kenyeret a szegények is megengedhetik maguknak, de a barna kenyér drága, mert azt a turisták szeretik. Amikor hazaértem, és beléptem az újvidéki otthonomba, az első mondatom az volt, hogy mi valójában gazdagok vagyunk.

* A szegénységgel gyakran jár együtt a bűnözés megnövekedése is...

— Nem volt részem ilyen élményben. Az viszont sokszor előfordult, hogy ki akartak használni. Egyszer például, amikor a fővárosban voltam, egy ember utánam rohant az utcán. Megállított, és azzal kezdte, hogy nem pénzt akar tőlem, ne féljek. Ez már gyanús volt. Megkérdezte, hova megyek. Én rámutattam egy épületre. Azt kérdezte, miért nem megyek taxival, mire én azt válaszoltam, minek menjek, ha a célom öt percre van gyalog. Erre megállított egy taxit, és „szelíd erőszakkal” berángatott a járműbe. Akkor még nem voltam eléggé határozott az emberekkel, sajnáltam nemet mondani, később viszont megtanultam, hogy egy kicsit arrogánsnak kell lenni, mert különben a fejedre nőnek. Szóval, ültünk a taxiban, és egyszer csak azt vettem észre, hogy más irányba megyünk. — Ne félj semmit, én őszinte buddhista vagyok, én csak jót teszek a világban — nyugtatott. De én azért megkérdeztem, hogy hova megyünk. — Megmutatom neked a várost, elviszlek Srí Lanka legnagyobb buddhista templomába, aztán majd oda megyünk, ahova akartál — válaszolta. Én azt mondtam neki, hogy vár egy barátom, öt perc múlva ott kell lennem, de ő csak mondta a magáét. Végül rászóltam a sofőrre, és kiszálltam. Az „idegenvezető” meg felháborodva jött utánam, hogy adjak neki pénzt. Végül kapott tőlem tíz dinárt ottani valutában.

* Abból sosem volt gond, hogy egy buddhista országban keresztény iskolát működtetnek?

— Az iskola fő célja a misszió, én is azért voltam ott. A Lakpahana 350 tanulójának háromnegyede nem adventista. Aki el szeretné fogadni Jézust, az elfogadja, aki nem szeretné, az is nyugodtan befejezheti az iskolát anélkül, hogy a valláshoz bármi köze volna. Az iskolának elég szoros kapcsolata van a buddhista iskolával. Ez még a hetvenes években alakult ki: amikor a mi iskolánk támogatást kért az államtól, egy hivatalnok azt mondta, támogatást nem tud adni, viszont egy információt igen, melyet egyetlen másik iskolának sem adott meg. Elmondta, hogy az államnak hamarosan elfogy majd a külföldi valutája, és az országból egyszerűen el fog tűnni az étel. Ez a hivatalnok aztán minden vasárnap elment a keresztényekhez, és megtanította őket zöldséget, gyümölcsöt termeszteni a campuson. Augusztusban valóban bekövetkezett az éhínség az országban. A buddhista szerzetesek iskolájának igazgatója segítséget kért a Lakpahanától, hiszen a kispapjai éheztek. Az adventisták persze segítettek: ételt és magokat vittek, és megtanították a buddhistákat is termelni. Az állam aztán évekkel később úgy határozott, hogy elveszi az adventista egyháztól a Lakpahanát. A buddhista iskola akkori igazgatója ekkor kocsiba ültette az adventista kollégáját, és a fővárosba vitte az ország legmagasabb rangú buddhista szerzeteséhez, aki megígérte, hogy megoldja a gondot. Rövid időn belül az ország alelnöke látogatta meg a Lakpahanát, és azt mondta: nem kell aggódni, az iskola meg van mentve.

* Visszamennél?

— Vissza, de már nem ilyen hosszú időre, nincs rá lehetőségem. Például egy egy hónapos látogatóba nagyon szívesen mennék. Akár most is, mert nagyon hiányzik.