— Minden ember életében vannak sorsszerű események, melyekre nem lehet előre felkészülni — mondja annak az embernek a határozottságával, aki maga is megélte, amiről beszél. — Születünk, felnövünk, megválasztjuk életutunkat, járni kezdjük, és oda sem figyelünk, mi minden történik velünk. Utunk jelentős részének megtétele után eszmélünk rá a velünk történtekre, melyekre — ha elég okosak vagyunk — előre felkészülhettünk volna. Persze ez egy amolyan, ahogy azt Móricka elképzeli megállapítás, de van benne igazság. Én rájöttem. Egy Szabadka környéki tanyavilágban jöttem világra, szegény család harmadik gyermekeként. Édesanyám már elég idős volt, amikor engem megszült — az idősebb nővérem ekkor húszéves volt, és sokan azt gondolták, hogy az ő fia vagyok. Gyermekkoromban sokat betegeskedtem, a régi fényképek arról tanúskodnak, hogy nyápic, kis emberpalánta voltam, aki nem sokat ígért. Anyám vallásos, nagyon csöndes asszony volt, így az apám vitte a szót a családban és a környéken is. Nem volt sem igazságtalan, sem durva, de az érzelmeit szigorúan titkolta. Velem sem kivételezett, mindig azt mondta, ha már a Jézuska úgy gondolta, hogy férfi utódot is ad neki, akkor nekem mindent meg kell tennem, hogy megérdemeljem az életemet. A nővéreim csak elemi iskolába jártak, megtanultak főzni, mosni, vasalni, engedelmeskedni a ház férfiainak, és apám szerint ez elég volt ahhoz, hogy jó feleség váljék belőlük.

Én nagyon szerettem olvasni, sok minden érdekelt, amiről nem volt kitől érdeklődnöm. A mai napig sem sikerült egészen világosan megtudnom, milyen tisztség volt abban az időben a „főispány”, de apám mindig azzal ugratott, hogy énbelőlem biztosan az lesz, annyit olvasok. Nem lettem az, amit megjósolt, mindössze betanított gyári munkás, mire katonasorba nőttem. A sorozás után nem rukkoltam be mindjárt, mert nem volt rendben az egészségem. Vártam a behívót, és közben éltem a tanyasi legények életét: vasárnaponként bálba jártam, szerettem táncolni, megbámultam én is a lányokat, és még a katonaság előtt kinéztem magamnak egyet. Vesztemre. A lány ugyanis egy jobb módú család egyetlen gyereke volt, és iskolába járt. A szülei hallani sem akartak rólam, pedig ismerték a családomat, tudták, hogy tisztességes emberek vagyunk. De ők másmilyen párt álmodtak a lányuknak. Hogy a lányuk is elfogadott engem, az nem nagyon zavarta őket. A sorozás után két évet vártam a katonai behívóra, addig udvaroltam a lánynak, akit megszerettem, és megígértük egymásnak, ha hazajövök a bakaságból, megesküdünk. De semmi sem lett a terveinkből. Ő a középiskola befejezése után Újvidékre került egyetemre, én még akkor katona voltam. A leszerelésem után egyetlen alkalommal találkoztunk, és ott elbúcsúztunk egymástól. Nagyon nehezen, de valahogy megértettem, hogy mi nem vagyunk egymáshoz valók, igaza van a szüleinek.

Ő már diplomás jogász volt, amikor a szüleim unszolására megnősültem. Elvettem egy fiatal özvegyasszonyt egy kislánnyal, nekem az orvos a katonaságnál ugyanis azt mondta, sohasem lehet gyerekem. Felneveltem tisztességgel a lányt, munka közben szakmát tanultam, majd elvégeztem a műszaki főiskolát. Időnként hallottam a lányról: az egyetem után ő is férjhez ment, szült két lányt, akiket egyedül nevelt, mert elvált. Múltak az évek. És ha nagyon szomorú voltam, ha úgy éreztem, hogy hiányzik mellőlem valaki, akinek megnyithatnám a lelkemet, akinek a vállán sírhatnék, vagy alhatnék egy párnán vele, mindig a legénykori szerelmemre gondoltam. És azt mondtam magamban: egyszer úgyis összehoz bennünket a sors. Amikor a feleségem meghalt, a fiatalabb nővérem rábeszélt, hogy jelentkezzek az egyik újság Ismerkedjünk rovatába. Szerinte én úgysem járnék nő után. Nem tudom, miért, de ráálltam. És jött is néhány válaszlevél. Emlékszem, a nővéremmel együtt válogattunk, és a végére két levél maradt. Nem tudom, miért, engem az a levél vonzott, amelyben nem volt felesleges érzelgés. Palicson, a Kisvendéglőben beszéltük meg a találkát. Amikor megérkeztem, ő már ott volt, de nem ismertem meg azonnal. Ne csodálkozzon, harmincöt év múlt el időközben, egy kicsit ő is megváltozott. Ő szólított meg. Leültem, egy kicsit összeszedtem magam, és hosszú ideig csak ültünk szó nélkül. Tudtuk, hogy ez nem lehet véletlen, ez valahol előre meg volt írva. Augusztusban lesz öt éve, hogy megesküdtünk. Csak a legszűkebb családi körben volt egy ebéd. Meg egy hatalmas torta, melyen csokoládéból ez volt írva: „Sosem szabad feladni.” A család jó étvággyal el is fogyasztotta a csokoládés utasítást.