Audio

Sosem késő

Sosem késő

Számtalan olyan megfáradt, idős beszélgetőtársam volt már, aki keserű szájízzel, csalódottan vallott életéről, a kihasználatlan lehetőségekről. Hogy ezek az emberek saját vagy mások hibájából nem éltek velük, már nem fontos, ám az elmulasztott lehetőségek miatti keserűség tovább él bennük. A hetvenhez közeledő, fiatalos mozgású hölgynek azonban nincsenek ilyen gondjai.

— Nem vagyok sem okosabb, sem ügyesebb a korombelieknél, talán csak annyiban különbözöm tőlük, hogy meggyőződéssel állítom: az ember bármit elérhet, ha azt nagyon akarja — mondja határozottan az asszony, miközben élénken gesztikulál. — A szüleim még gyermekkoromban elváltak, a három közös gyerekük közül én vagyok a legidősebb. Apám nagyon szerette a nőket — főleg a fiatalabbakat —, a válás után meg is nősült néhányszor, de az új házasságok nem voltak tartósak. A testvéreimmel anyánál maradtunk, és bizony nem dúskáltunk a földi javakban. Apa rendszeresen fizette a megítélt tartásdíjat, de többet sosem. Mindig azt hajtogatta, hogy nem hajlandó anyámat pénzelni. Mintha a tartásdíjat nem nekünk, hanem neki adta volna. No, a férfiak már csak ilyenek. Anya gyári munkás volt, gyakran megtörtént, hogy a húgomra és az öcsémre nekem kellett vigyáznom, főleg, amikor délutáni váltásban dolgozott. Ezért már gyermekkoromban megtanultam, hogy nem könnyű anyának lenni. Hármunk közül egyikünk sem tanulhatott tovább: szakközépiskolát fejeztünk be, és utána azonnal munkába álltunk, hogy könnyebb legyen az életünk.

A szüleim válása után apám maradt a családi házban, mi albérletben éltünk. Anyának az volt az egyedüli kívánsága, hogy legyen akármilyen szerény is, de saját házban éljünk, hogy ne kelljen méregdrága albérletet fizetni. Ennek megoldására pedig azt a módot találta legmegfelelőbbnek, hogy külföldre megy dolgozni. Én már tizenhét éves voltam, ő pedig úgy gondolta, ha rendszeresen küld pénzt, meg tudunk majd élni. És ha sikerült megtakarítania valamennyit, hazajön, és felépítjük a házunkat. Élt egy rokona München közelében, aki bele is egyezett, hogy anya nála legyen. Így maradtunk mi hárman itthon. Apa időnként meglátogatott bennünket, ilyenkor rendszerint jól leszidott, hogy nem vagyunk elég pedánsak, rosszul gazdálkodunk — és utána, mint aki jól végezte dolgát, hazament. Anya évente kétszer-háromszor jött haza, de a ház építéséhez szükséges pénz sehogyan sem gyűlt össze. Ismertem őt, és tudom, nem élt erkölcstelen életet, senkivel sem volt kapcsolata, egyszerűen csak nem talált olyan munkát, amelyet jól megfizettek volna.

Eközben mi éltük a mindennapjainkat. A húgom és én dolgoztunk, az öcsém nem akart munkát keresni, és lassan állandó tagja lett egy problematikus, léha társaságnak. Én pedig túl gyenge, határozatlan voltam ahhoz, hogy ennek elejét vegyem. Amikor a helyzet aggasztóvá vált, anya hazajött, és magával vitte az öcsémet. Két év múlva a húgom férjhez ment, én pedig egyedül maradtam a bérelt házban. A húgom lakodalma után aztán kiderült, hogy az öcsém kint elkezdett kábítószerezni, majd elvonóra került, anya pedig súlyos beteg. Kellett neki a segítség, ezért gondolkodás nélkül feladtam az itthoni állásomat, és kimentem hozzájuk. Egyetlen szót sem tudtam németül. Szociális segélyt kaptunk, abból éltünk. Harmincéves múltam, amikor anya meghalt, és nekem munka után kellett néznem. Hazajönni nem akartam, mert megígértem neki, hogy nem hagyom egyedül az öcsémet, aki időközben már pszichiátriai kezelésre szorult. A szívem szakadt meg, amikor látogatóba mentem hozzá, sokszor ugyanis meg sem ismert. Elhatároztam, hogy segítek rajta. Dolgoztam egy kifőzdében, éjjel pedig tanultam: először csak a nyelvet, hogy egyáltalán továbbtanulhassak, ezután pedig már elvégezhettem a középiskolát, illetve ötévnyi munka után végül nővér lettem a pszichiátrián. Az öcsém nekem köszönheti, hogy nyolc évig tartó intézeti kezelés után végre elkezdhetett önállóan élni. Igaz, munkaképtelen volt, de a kapott segélyből emberhez méltóan tudott élni. Abból az intézetből mentem nyugdíjba, ahol az öcsémet kezelték. Sosem mentem férjhez, életemet a munkámnak szenteltem.

A munkámat valószínűleg értékesnek tartották, hiszen a nyugdíjaztatásom után felkértek, hogy írjam le a sokévi tapasztalatomat, és időnként előadásokat tartsak a fiatal munkaerőnek. Így hát nyugdíjasként is gyakran bejárok az intézetbe, és havonta legalább egyszer előadást tartok — most már más városban is. Üzenem minden idős, de egészséges embertársamnak, hogy az életben bármi elérhető, ha akarjuk, és tudjuk, hogy mit miért teszünk. Életéveink száma nem lehet akadály. Az álmokat az ég nem csak a fiatalok miatt adta nekünk, embereknek. Álmodjunk merészen, és küzdjünk is azért, hogy az álmok valósággá váljanak. Higgyék el, sosem késő. 

Címkék: sorsok_emberek
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Sosem késő
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2017.01.19.
  • LXXII. évfolyam 2. szám
Sosem késő
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2017.01.08.
  • LXXII. évfolyam 1. szám
Facebook

Támogatóink