home 2024. április 19., Emma napja
Online előfizetés
Sosem késő
Perisity Irma
2014.12.24.
LXIX. évf. 52. szám
Sosem késő

A jó humorú, hetven körüli férfi megrovóan szólt rám, amikor történetét hallgatva elmosolyodtam. Azt mondta: az élet számtalan furcsa helyzetet teremt, ezért nem szabad semmit tréfaként venni! Igazat adtam neki, és egy udvarias bocsánatkérés után folytattuk a beszélgetést. Már csak magamban kuncogtam, mert valójában élvezettel hallgattam az idős férfi derűlátását, határtalan életkedvét.

— Ha a lányom egy csalódás után azt mondja: soha többet, mindig rászólok. Soha ne mondd, hogy soha! Legyek neked én a példa — érvelek ilyenkor. Ezen jót nevetünk, ám ez semmit sem módosít az igazságon, miszerint sosem késő változtatni a sorsunkon…

Engem — és a két évvel idősebb fiútestvéremet — az anyám egyedül nevelt fel, az apám ugyanis elesett a világháborúban. Anya büszke volt ránk. Talán szerénytelenül hangzik, ha kimondom, de a bátyámmal jóképű, szorgalmas, szófogadó legények voltunk. A fivérem a katonaságban egy fertőző betegség következtében megbénult, és ötven éve kerekes székben él. A hadsereg elismerte, hogy hibázott, és szép nyugdíjban részesítette a testvéremet, aki sosem nősült meg. Anyánkkal élt egy háztartásban, édesanyám halála óta pedig én látom el ügyes-bajos dolgait.

A középiskola befejezése után — még a katonaság előtt — állást kaptam. A leszerelésem után vissza is vettek, és onnan mentem nyugdíjba. Nagyon szerettem táncolni, nótázni, meg persze udvarolni is. A katonaság előtt megismertem egy lányt, aki hozzám hasonlóan szerény anyagi körülmények között nevelkedett. Nem volt világszépe, de nagyon jól éreztük magunkat egymással. Anyám azonban igen csalódott volt, mert szerinte egy sokkal szemrevalóbb teremtés illett volna hozzám. Ráadásul úgy gondolta, nemcsak csúnya, hanem alamuszi is, akitől nem sok jót várhatok. Nem mondhatom, hogy az ő hatására, de amikor a társaságunkban megjelent egy bánáti származású lány, aki itt fejezte be a szakközépiskolát, csapni kezdtem neki a szelet.

A férfiak régen is olyanok voltak, mint manapság: hűtlenek és hálátlanok. Az első szerelmem ugyanis hazavárt a katonaságból, én mégis a csinosabb lány felé fordultam. Néhány hónapig két vasat tartottam a tűzben, végül a kevésbé szép lány ebbe belefáradt, és szakítottunk. Ekkor kezdtem „teljes gőzzel” udvarolni a bánáti kisasszonynak, aki után rendre megfordultak a férfiak. Eleinte inkább virtuskodásból csaptam neki a szelet, de később rájöttem, hogy jól megértjük egymást, és két év múlva összeházasodtunk. A bátyámtól hallottam, hogy az első szerelmem is férjhez ment.

Megszületett a lányom, a feleségem pedig nem akart több gyereket, féltette az alakját. Én is úgy gondoltam, hogy elég lesz egy gyerek is, akinek majd minden különösebb gond nélkül meg tudjuk teremteni az iskoláztatás és az anyagi jólét feltételeit. Nyugodt, normális családi életet éltünk, lakást, autót vettünk, a lányunk a gimnázium után egyetemre iratkozott, melyet sikerrel be is fejezett, de nem házasodott meg. Két férfi volt az életében, mindkettőkhöz viharos, nagy szerelem fűzte, de egyikből sem lett házasság. Azt hiszem, a feleségem a lányunk miatt lett beteg, nem tudta ugyanis elviselni, hogy nem találta fel magát az életben. Hiába volt egyetemi oklevele, a mindennapi élet irányítása állandóan kicsúszott a kezéből. A párom sokat aggódott amiatt, hogy mi lesz a lányunkkal férj és család nélkül, ha mi már nem leszünk. Lassan, de fokozatosan romlott az egészségi állapota, és hiába tettem meg mindent azért, hogy meggyógyuljon, három év betegeskedés után elhunyt.

A lányom az anyja halála után megpályázott egy kétéves londoni továbbképzést, én pedig magamra maradtam. Egyetlen kötelezettségem a bátyám ellátása volt. Időközben egyre több ismerősöm hívott baráti összejövetelekre, ám sosem éreztem annak szükségét, hogy társasági életet éljek. A gyászév elteltével aztán a magány egyre elviselhetetlenebb volt, míg egy régi munkatársam meghívására el nem mentem egy nyugdíjasbálba. Lassan a szokásommá vált, hogy havonta legalább egyszer megjelenjek egy ilyen összejövetelen. És itt találkoztam — mintegy ötven év után — az első szerelmemmel. Eleinte csak beszélgettünk, majd felkértem táncolni. Sikerült az idő kerekét visszaforgatnunk, és újra udvarolni kezdtem neki, méghozzá komolyan, mindennek megadva a módját. Már öt éve tart a kapcsolatunk, de még mindig csak udvarolok neki. Csütörtökönként és szombat délutánonként járok hozzá — ő is egyedül él, a két lánya már régen családot alapított —, vasárnaponként pedig táncolni járunk. Minden alkalommal hazakísérem, majd én is hazamegyek. Hetente háromszor a szokásos rituálémat követem: megborotválkozom, nyakkendőt kötök, és randevúra megyek. Nem fogunk összeházasodni, mert szerintünk így romantikusabb, és mindketten jól érezzük magunkat.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..