— Tudja, az ember meg van győződve arról, hogy mindent tud önmagáról, aztán kiderül, hogy valahol mélyen olyan ösztönök vannak bennünk, amelyek akaratunktól függetlenül teszik a dolgukat — mondja a középkorú férfi, akiről lerí, hogy nehezére esik a vallomás. — Azt hiszem, öt évtizeddel a hátam mögött már beszélhetek igazi élettapasztalatról. Van az életemnek egy olyan korai időszaka, amelyben nem tettem meg mindent annak érdekében, hogy segítséget nyújtsak, és emiatt az egész eddigi életem tele volt bűntudattal, szégyenérzettel, gyávasággal. Sok minden elhalványult már az emlékezetemben, de ez az esemény, amely igazából a jellememet is megváltoztatta, talán sohasem fog.

Idevalósi vagyok, az egyik közeli falu szülöttje. Hárman voltunk testvérek, az apám a helyi szövetkezet traktorosa, mezőgépek karbantartója volt, anyám pedig a cipőgyár könyvelőségén dolgozott. Apám szüleitől a családunk örökölt valamennyi földet és egy szép családi házat, ezért maradtak falun. A szüleimnek nagy baráti körük volt, és szinte minden hétvégén legalább egy család nálunk vendégeskedett. Már csak azért is, mert a közeli kaszálón volt egy hatalmas árok, melyből valamikor a vályogveréshez szükséges földet használták az emberek. A kiásott sárgaföld helyén, a néhol 3-4 méteres üregekben az évek folyamán annyi tiszta víz gyűlt össze, hogy igazi tó jött létre. Nemcsak nád nőtte be a partot, de a pecázók még halasították is, így igazi gyöngyszeme lett a falunak. A település felé eső rész partját minden tavasszal rendbe hozták a férfiak, így nyáron még „strandunk” is volt, a faluból szinte minden gyerek itt tanult meg úszni. Rengeteg óriási, felfújt traktorgumi állt rendelkezésére az úszni nem tudóknak. Volt apámnak egy traktoros barátja, annak két fia, az egyikük korombeli, aki nem tudott úszni.

Nyolcadikosok voltunk, amikor május 1-jén nagy társaság gyűlt össze az udvarunkban. Mi, gyerekek lementünk a tóra, meleg volt, lehetett egy kicsit virtuskodni. A korombeli fiú nem akart lemaradni, hát a traktorgumiba ült, és ő is ott evickélt, ahol mi, többiek. Észre sem vettük, mikor távolodott el tőlünk, csak akkor eszméltünk fel, amikor kiabálni kezdett, és már csak azt láttuk, ahogy kiborul a gumiból. Felnőtt sehol sem volt, és mi nyolcan, ahányan ott voltunk, megkövülve néztük, mi történik, és vártuk, hogy megjelenik majd a víz felszínén. Amikor semmi sem történt, a többiek kiabálni kezdtek nekem: Zoli, ússz oda, segíts neki! A többiek sírtak, segítségért kiabáltak. Én meg ott álltam, térdig a langyos vízben, de mozdulni sem mertem. A lármát meghallották az udvarban, és le is rohantak a partra — de már késő volt. Engem az apám szinte eszméletlenül vitt haza. Azt mondják, napokig nem beszéltem, nem ettem, nem aludtam. A temetésre sem mehettem el. Hosszú ideig a faluban ez a szomorú történet volt a fő beszédtéma, és rendszerint azzal végződött, hogy ha a Zoli utánaugrik… Talán ennek a következménye, hogy soha többé nem mentem vízbe, nem úsztam, még csak horgászni sem jártam. A víztől még akkor is rosszul lettem, ha hídon mentünk át.

Múltak az évek, befejeztem a szakközépiskolát, leszolgáltam a katonaságot, megnősültem, jöttek a gyerekek, egyszóval az élet nem állt meg. Csupán az apám veszítette el a legjobb barátját, mert az esemény után lassan megszakadt a kapcsolatuk. Látszólag minden rendben volt, de időnkét olyan heves lelkiismeret-furdalás gyötört, hogy szinte rosszul voltam.

A fiaink Budapesten járnak egyetemre, az idősebb már a mestertanulmányait fejezi, így a feleségemmel ketten töltjük a napokat, ő már nyugdíjas. A nyáron a Tiszán voltunk, én ilyenkor mindig a töltésen maradok, a feleségem pedig horgászik. Elszunnyadtam, és kiabálásra ébredtem. A nejem kétségbeesett hangját hallottam: gyere gyorsan! Lerohantam a töltésről, és azt láttam, hogy egy asszony gázol a folyóban, előtte pedig fodrozódik a víz. Habozás nélkül löktem félre a már derékig érő vízből az asszonyt, és alábukva megfogtam egy kis lábat. Egy három-négy év körüli gyereket emeltem ki, és vittem lihegve a partra. Szerencsére akadt a strandolók között egy kanizsai orvos, és azonnal megkezdte a mesterséges lélegeztetést. Néhány pillanat múlva felsírt a kislegény. Csak a kedélyek lecsillapodása után jöttünk rá, hogy a fiatal asszony az apám volt barátjának a menye — az élve maradt fia felesége —, a megmentett gyerek pedig az első unokája. Ma sem tudom megmagyarázni, mi történt bennem. De most úgy érzem, minden sorsszerű volt. És az adósságom egy részét Isten és ember előtt is törlesztettem.