Sok az ,,úrtól levetett holmim, főleg a vejemtől örökölök, szerencsére egyforma a cipőméretünk, ugyanakkora inget hordunk, a dzsekijét is felveszem, legfeljebb egy kicsit szorít hasi tájon. Hálás vagyok az efféle öröklésekért, az igazság az, hogy immár évek óta nem kellett ruhaneműt vásárolnom magamnak. Kikerül a családból, ami azért számít a csóró nyugdíjasnak. Meg aztán a vejem is tapintatos, mindig azzal kezdi, hogy ,,nem akarlak megsérteni... Ilyenkor már tudom, miről van szó, s nyomban rávágom, hogy ,,sérts csak meg nyugodtan! Legutóbb egy pólóval sértett meg, amin az áll, hogy ,,Viszlát, honvágy!
Nem tudom, mennyire volt céltudatos ez a ,,sértés, egy póló felett, ugye, nem szokás elgondolkodni, én azonban - eléggé el nem ítélhető módon - azt tettem. Egészen pontosan a feliraton töprengtem el... Hogy vajon ezek a gyerekek mit is gondolnak felőlem?... Meg a honvágy felől. Mit láthatnak, amiből esetleg arra következtethetnének, hogy én?
Hát - azt ugyan csak tudják, hogy Petőfivel ellentétben (,,Mit nekem ti zordon Kárpátoknak...) a hegyek ugyancsak hiányoznak. Itt élek az Alföld közepén, nézem ezt a végtelen síkságot, amelyen csupán egy-egy akácfába akad bele a tekintet, s - szorongásom van... Nincs egy földhát, aminek neki támaszkodhatna a laposságban céltalanul kóválygó, elfáradt tekintet. És ez a szinte katonás rend... Haptákba állított jegenyék - ültetett erdő - között egy-egy eltévedt kósza akác, a fenyő is loncsos, fésületlen, csak a tűlevele nő hosszúra, a fa csökött marad, látszik, alig várják, hogy kivághassák. A sok ültetett erdő fölött ott lebeg a halál szele - papírerdők -, már születésükkor cellulóznak szánják őket. Az irtás a sorsuk. Nincs bükkös és közé elegyedett tölgy, sem fordítva, sem isteni rendetlenség, ami csak látszólag az, hiszen a természet azért mindent a maga helyére rak, igaz, nem emberi logika szerint. Hanem gyönyörű összevisszaságban, amit nagyon kell ismerni és szeretni, hogy az ember eligazodjon benne! A természet rendje isteni rend, amiben van mélység és magasság, emelkedő és ereszkedő, lapos és meredek, aztán mindenféle forma és formátlanság, és az egész egyszerre összeáll valami fenséges gyönyörűséggé. A folyó az aljban kiszélesedik, úgy suvad be az égerfák közé (amelyeken ott rekedt a tavalyi toboz), de fennebbről szorongva, még csak patakként tekereg alá, átbukdácsol a hatalmas köveken, amelyek mögött pisztráng lesi az étket. A parton a nedvességtől nagyra nőtt zsurlók és keserűlapik, tisztes távolságban a medertől s az árterülettől. Mert ott a lezúduló tavaszi esők idején hely kell a tomboló víznek!
A gyönyörű rendetlenség rendje szerint lenn a lombhullatók - bükk, gyertyán, kőris, juhar, szilfa, cserefa -, aztán vagy nyolcszáz méterre a tengerszint fölött megjelenik az örökzöld. Eleinte csak tétován egy-egy, majd mind több, végül ezer méter körül a hegyek hátát beborítja a fenséges, büszke, egyenes derekú, szemet gyönyörködtető örökzöld fenyő. A leghűségesebb fa, amely maroknyi földben is képes megkapaszkodni! A Békás-szoros fölé magasodó Kis-Cohárdon csupasz sziklák meredeznek, azokon legfeljebb repedéseket vájhatott az idő. Nos, ezekbe a repedésekbe eresztett gyökeret egy árva fenyő s áll ott évtizedek óta, és ellenáll szeleknek és viharoknak. Gyönyörű emberi sors!
Mostanában, ha néha arra járok, ettől a képtől szégyenérzetem támad. Mert egyre inkább kételkedem az olyan közhelyes bölcsességekben, miszerint ,,az ember a sorsát nem kerülheti el. Nem, különösen akkor, ha nem is tesz azért, hogy elkerülje. Ha pedig nem, akkor...
Viszlát...