Szerencsére túléltük ezt a tavalyi nadrágszíjszorítós évet, és a 2015. esztendőn is szeretnénk mielőbb túl lenni. Mert már csak néhány (tíz) nehéz év vár ránk, és utána (ha nem tévedett a költő) itt a Kánaán.

A tavalyi év is úgy indult, mint az előzőek. Teljes volt a tanácstalanság (hogy ne mondjam: fejetlenség) a vízkezelők illetékességével kapcsolatban, és ebből kifolyólag a horgászjegyek kiadása körül is. Csupán az volt biztos, hogy az egyesületek hoppon maradtak, mert boldog-boldogtalan adhatott engedélyt tagsági díj nélkül. Ennek következményeként a kisebb, kevésbé szervezett, de évtizedes hagyományokkal bíró horgászklubok kilátástalan helyzetbe kerültek. Ebbe belesegített a támogató vállalatok teljes kivonulása a sportból (erre kötelezték őket), az önkormányzatok pedig pontozás szerint a népszerűbb sportokat pártfogolják. A megszűnőfélben levő vagy bezárt egyesületek versenyzői, vezetői, szervezői eltűntek a rendezvényekről, évtizedes barátságokat szakítva meg ezzel. Aztán ha mégis találkoznak valamelyik vízparton, ahol hétköznapi „közpecás” minőségben ténykednek, annak többórás nosztalgiázás a vége. Mindenesetre azoknak a jó hangulatú, élcelődős, mégis vérre menő versenyeknek befellegzett. Ami megmaradt ebből az időszakból, azt gyakori anekdotázással véssük az emlékezetünkbe, jobb esetben akár a horgászrovatokba is bekerül, így menekülve meg a feledés homályától.

A tavasz hívó szavára az addigi morgolódások is alábbhagytak, és mind több pecázásra kiéhezett ember rajzott ki a vízpartokra. A több központból is szervezett sztrájkokból semmi sem lett, az ősi halász-vadász ösztön kerekedett felül. Előbb szégyenlősen, aztán már tömegesen váltottak engedélyt a horgászok, amikor belátták, hogy nem változnak a feltételek. A versenyzők is kénytelenek voltak horgászjegyet venni, mert a Vajdaság Vizei közvállalat felügyelete alatt álló pályákon rendszeresen megjelentek a halőrök. Miután ezt a „természeti csapást” is túléltük, következhetett a főszezon.

Érdekességként meg kell említeni, hogy noha igen csapadékos volt az esztendő, az eső általában elkerülte a hétvégéket. A húsz rendezvényen talán kétszer hullott néhány cseppnyi csapadék, de kiadós zápor egyszer sem nehezítette meg a dolgunkat. Amiből viszont bőven kijutott a vízparton, az a gyakran 40 fokot is megközelítő hőség volt. A vérbeli halfogók hajnalban és alkonyatkor kísérelik meg becserkészni zsákmányukat, de a versenyzőkre más szabályok vonatkoznak. Mi is pirkadatkor kelünk, de mire a több (száz) kilométerre levő pályára érünk, már a reggeli idején is túl vagyunk. A barátkozás, a (minden, ami gyümölcs) pálinkázás után többmázsányi felszerelés behordása, majd egy (az új szabályok szerint két-) órányi készülődés után tízkor elkezdődik a verseny. A legmelegebb napszakot tehát a parton kuporogva izzadjuk végig. A mérés is legalább egy órát vesz igénybe, úgyhogy legtöbbször két óra után ülök a százfokos (fekete) gépkocsiba. Ha este a melegtől elgyötörve, pirosra sülve panaszkodni kezdek otthon, rögtön visszakérdeznek: — Ki küldött oda?

Hát bizony ez az a kérdés, amelyet számtalanszor felteszek magamnak, és ehhez a horgásztársadalomnak az az adrenalinfüggő része is csatlakozik, amely árkon-bokron át, utaknak alig nevezhető csapásokon, esőben-sárban keresi, várja vagy csalogatja a nyálkás, finnyás vízlakókat. Válaszból van bőven: hogy a pecázás pihentet, nyugtat, hogy a harcsa húsa finom, hogy barátkoznak, hogy kedvelik a természetet, stb. Ez azonban csak magyarázkodás, az igazi válasz a lelkünk mélyén lapul, és ritkán, csak különös alkalmakkor mutatja meg magát, mint amikor az öreg folyóból lassan, méltóságteljesen felemelkedik, majd szikrázó aranypikkelyeit megcsillantva a mélyre tör egy eddig sosem látott, szépséges HAL.