A székesfehérvári Vörösmarty Társaság kiadásában három éve jelent meg a nagybecskereki Marcsók Vilma nyugalmazott magyartanár Szórványvilág című kötete. A témával ugyan még nem foglalkoztunk, de a beszélgetés a szerzővel ezúttal nemcsak a törlesztés szándékával készült, hanem annak apropójából is, hogy nemrégiben két anyaországi helyszínen, Budapesten és Szegeden is bemutatták a könyvet.

A könyvbemutatókon nemcsak ismerősök, Nagybecskerekről elszármazottak vettek részt, hanem ismeretlen emberek is megjelentek, akikről utóbb kiderült, hogy a felmenőik, a nagyapa, dédapa, ükapa valamikor nagybecskereki volt. Nagy érdeklődéssel figyeltek az elhangzottakra, hiszen sok mindenről szó esett, amiről ők nem tudtak. Az est végén örömmel vásároltak a kötetből, néhányan több példányt is, mert mint mondták, az utódoknak is ismerniük kell, hogy a gyökereik hol találhatóak.

Marcsók Vilma (a szerző felvétele)

— Öröm volt a találkozás, a könyvbemutató. Jelen volt Vén Zoltán grafikusművész, aki illusztrálta a könyvemet, és hozzájárult ahhoz, hogy színvonalas legyen ez az est. Schön Györgynek külön köszönöm a rendezvényt, hiszen ő volt a fő szervező, aki mindent beleadott, hogy kiválóan sikerüljön az esemény. Érdekes volt, hogy az emberek a hivatalos rész befejezése után — mely hosszabbra is sikeredett az eredetileg tervezettnél — nem mentek haza azonnal, inkább ottmaradtak, és igényelték a beszélgetést. Mindenkinek volt mondani- és kérdeznivalója. Ilyenkor a szerző szíve valóban megtelik elégedettséggel és ritkán érezhető boldogsággal — mesélte Marcsók Vilma a budapesti könyvbemutatóról, mely után néhány napra Szegeden találkozhatott a nagyérdeművel a VMDK Szegedi Tagozatának szervezésében.

Az olvasó, ha kezébe veszi a kötetet, és bárhol kinyitja, néhány sor után érezheti, hogy a könyv szerzője mennyire szereti, mennyire ragaszkodik ehhez a „szórványvilághoz”, Nagybecskerekhez.

— Valóban szeretem Nagybecskereket. Ezt a nagyszüleimnek köszönhetem, és az édesanyámnak, habár az ő idejükben ez a vidék még nem volt szórvány. Nekem szerencsém volt becsöppenni gyerekként egy olyan miliőbe a családomon belül, amely megélt más társadalmi, nyelvi viszonyokat is, és engem is úgy neveltek. Tehát van egy olyan háttér, amely minden alkalommal, amikor nagyobb változások történtek az oktatás, a művelődés terén, vagy az iskoláinkat, osztályainkat zárták be, éreztette velem, adósa vagyok ennek a közegnek, ahol élek. Adósa vagyok azzal, hogy az erőmből telhetően tegyek valamit. Minden alkalommal megosztottam a gondolataimat a különféle lapokban, és az elért eredményeket sem hallgattam el. Ebből állt össze a Szórványvilág, mely valójában egy dokumentumnapló. Ritkán születik ilyen jellegű könyv, ezért minden szöveg végén ott található, hogy hol és mikor jelent meg, tehát ellenőrizhető minden szava. Az összegyűjtött anyag huszonhét évet ölel fel. Általában az szokott történni, hogy nem szívesen emlékezünk arra, amit tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőtt mondtunk. Én, amit régebben írtam le, azt ma is vállalom, és a hitelessége ellenőrizhető.

Nagybecskerekiek a budapesti könyvbemutatón: Schön György, Kiss Ildikó, Marcsók Vilma és Wambach László (A felvétel forrása: Facebook)

* A ’90-es években nagy bajban voltunk az oktatás terén, de többedmagával hozzájárult ahhoz, hogy megakadályozzanak minden, a magyarság számára negatív kimenetelt.

— Ma visszagondolva rájön az ember, már nincs akkora éle ezeknek a dolgoknak, mint amikor történtek az események. Minden iskolakezdéskor kemény harcokat vívtak a pedagógusok, hogy megtartsák a magyar tagozatokat. Éreztem, hogy segítenem kell, persze nem tudtam minden téren, de az oktatásban igen, az volt az én világom, és a tollforgatás. Szóval, tettel segíteni — ez volt az én területem. Például az is megtalálható a Szórványvilágban, hogyan alakult meg Vajdaságban az első magyar hétvégi óvoda vagy a diáksegélyező egyesület, melynek a kezdeményezője voltam, majd három évig elnöke is, a legnehezebb időszakban, amikor 10 márka egy teljes vagyon volt. A gyerekek nemcsak pénzt kaptak, hanem füzeteket, írószert is, mely bizony abban az időben nagy kincs volt. Ma már sokan megmosolyogják, hogyan is éltünk akkor, de a kötetben felvázoltam a helyzetet azoknak, akik megélték, hogy az emlékezetükben maradjon, a mostani fiataloknak pedig azért, hogy tudjanak róla, hogyan is éltünk egykoron, és miért volt szükség arra, amit tettünk. Egy alkalommal, amikor már nem volt semmink, amit adhattunk volna a gyerekeknek, Kanadából jött a segítség. Kaslik úr, aki Bókán élt, majd kiköltözött családjával Kanadába, nem feledkezett meg rólunk, támogatott bennünket, küldött egy nagyobb pénzösszeget. A vele készült egyik utolsó interjú is helyet kapott a könyvemben.

Marcsók Vilma elmondta, mindenképp a ’90-es évek eleje volt a legnehezebb időszak, amikor a helyzet próbára tette a családokat és a pedagógusokat is. Hasonlóan nehéz volt a ’90-es évek vége is, viszont mindig akadtak olyanok, akik segítettek. Ezért fontos ez a könyv, és ezért dicséretes, hogy Bobory Zoltán, a székesfehérvári Vörösmarty Társaság elnöke megérezte, miért kellene megjelentetni a dokumentumnaplót.

Egyébként a könyvben felölelt huszonhét évből három nem dokumentumjellegű, nem újságírói műfajhoz tartozó írásokat tartalmaz, hanem szépirodalmi műveket. Itt már elkezdődött a kötet új része, mely nem a kötelességről szól, nem arról, amit meg kellett tennie a szerzőnek, hanem arról, amit megengedhet magának nyugdíjasként.

* Természetesen idekívánkozik a kérdés: lesz-e folytatása a Szórványvilágnak?

— A kötetnek, annak ellenére, hogy 528 oldalas, lesz folytatása, a portrék ugyanis kimaradtak, sőt, két életinterjú elkészítése is vár rám. Nem árulom el, hogy kik azok, de kilencven éven felül vannak, és nagyon sok mindenre kristálytisztán emlékeznek. Olyan dolgokra, amelyekről nem olvastunk sehol, és nem is hallottunk róluk. Mindezt meg kell őriznünk, valamint a csodálatos embereket, akik itt vannak körülöttünk, és még teli vannak jókedvvel, optimizmussal. Attól függetlenül, hogy koronás vagy nem koronás ez az időszak, még minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy jobb és szebb legyen. Ha másként nem, akkor részt vesznek a fiatalok által szervezett rendezvényeken. A másik tervezett könyv pedig szépirodalmi lesz, az anyaga már megvan, az Életképek sorozatom, mely 2018-tól rendszeresen jelenik meg a Kilátóban.

Ezek a rövidebb lélegzetű, szépirodalmi alkotások mind valóságos történteken alapszanak, lehet rajtuk nevetni, kacagni, hiszen, mint Marcsók Vilma is mondta, ne mindig csak szomorkodjunk, mert jár nekünk az öröm, a kacagás, a nevetés, mely mindig is gyógyító hatású volt. Nos, ezek között az írások között sok ilyen olvasható. És az is biztos, hogy az olvasóközönség várja az újabb kiadványt.