Fekete Sára és történetének négylábú főhőse, Lara

Apukám és anyukám szerint én valóságos ''állatbolond” vagyok, mert szinte minden állatot imádok. Vannak nyulaim, papagájaim, macskáim, kutyáim és galambjaim, sőt egy tengerimalacom is. Közülük mégiscsak egy az igazi kedvenc. Őróla fogok most írni.
A kiskutyát két évvel ezelőtt kaptam ajándékba szüleimtől. Egy aranyszőrű retriever-példányt, amelynek fajtája emberemlékezet óta család- és gyermekszerető hírében áll. A jövevényt Larának neveztem el. Eleinte a lakásban szorítottunk neki helyet, hisz odakint hideg tél volt. Később aztán saját házikót is kapott az eb. Sárga, hullámos szőrét gyakran fésülgettem és persze, a rendszeres napi séták sem maradtak el, bármennyi leckém is adódott éppen másnapra. Ha jól emlékszem, az első komolyabb ötösünket is szinte egy időben szereztük: én ötödikesként az iskolában, Lara pedig a településünk vásárterén megtartott kutyakiállításon. Nyáron naponta vittem fürdeni. A pancsolást igencsak élvezte, tetszését pedig vidám ugatással jelezte. Reggel, amikor iskolába indulok, megetetem. Beszélek hozzá, amire ő farkcsóválással szokott válaszolgatni. Persze, hazatértemnek is mindig megörül, a vacsora elköltését pedig rendszerint egy hosszabb közös séta követi. Ja, és ha megengedtek még egy büszkélkedést: az őszi kutyakiállítás Gyermek és a kutya versenyszámában is dobogós helyezést értem el Larával. Minderről nemcsak a jutalomserleg, hanem az a fénykép is mesél, amit szüleim ismerőse készített rólunk.
Újra itt a tél, és kutyusom most már zokszó nélkül veszi birtokába szalmával bélelt házikóját. Óvatosan helyezkedve, hiszen hamarosan kölykedzik. Gondolhatjátok: alig várom már, hogy megszülessenek a picinyek! Annak ellenére, hogy tudom: mindegyik kutyakölyköt sajnos nem tarthatjuk meg... De ne féljetek, nem esik bántódásuk! Majd elajándékozzuk őket, hogy szerezzenek örömet valakinek. Mint tette és teszi az én Larám is első találkozásunk pillanata óta.