Sándor bátyánk és a rigóság

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Sándor bátyánk és a rigóság

Varjúsereg lepte el a tájat - szaladt ki a számon önkéntelenül félhangosan, amikor a minap autóvezetés közben oldalra pillantottam az ablakon. Már réges-rég elhagytam az út menti szántóföldön tanyázó madarakat, amikor még mindig azon gondolkoztam, mit is mondtam az imént. Tudtam, hogy valamiből idéz...

Varjúsereg lepte el a tájat - szaladt ki a számon önkéntelenül félhangosan, amikor a minap autóvezetés közben oldalra pillantottam az ablakon. Már réges-rég elhagytam az út menti szántóföldön tanyázó madarakat, amikor még mindig azon gondolkoztam, mit is mondtam az imént. Tudtam, hogy valamiből idéztem, de az sehogyan sem jutott eszembe, miből. Versből vagy dalból? Nem baj, majd megnézem az interneten, nyugtattam meg magam. Szerencsére, amikor gépközelbe kerültem, ismét eszembe jutott a varjúsereg. Gyorsan beírtam a keresőbe, és rájöttem: a Hargitai fecskemadár című dal egy sora villant fel bennem, igaz, nem egészen pontosan, mert az eredi szöveg így hangzik: ''Varjúsereg lepte be az egész tájat / Odahaza gyász borít be minden székely házat”. Most már láttam magam előtt azt a hosszú autózást is, a több száz kilométert, amikor Erdélyből hazafelé tartva, többek között ezt a dalt is énekelgettük... És akkor még nem is tudtam, hogy hamarosan egy másik, igaz, jóval kisebb fekete madár férkőzik be a szívembe Kányádi Sándor költő révén.
Sándor bátyánk - nekem talán nem is lenne szabad így szólítanom, de higgyék el, mélységes tisztelettel teszem! - a magyar kultúra napja alkalmából rendezett délvidéki központi ünnepségen vendégeskedett Zentán. Egészséges humorral fogalmazott mondatait hallgatva hamar elszállt belőlem a megilletődöttség, hogy mégiscsak a magyar költészet egyik óriása, klasszikusa van közöttünk. Csak egy ember volt, aki verseket idézett, anekdotázott és - talán nem is tudatosan - tanított bennünket. Például arra, hogy ''az önirónia, vagyis az önmagunkon is mosolyogni tudás tudománya a felnőttség egyik jele. Akiben nincs meg az a tudomány, hogy a saját együgyűségét, szamárságát is ki tudja nevetni, se mint egyén, se mint etnikum, se mint nemzet nem felnőtt.” De tréfásabb dolgokat is mondott. ''Ittasan egy kocsit sem lehet elvezetni, nem egy nemzetet” - jegyezte meg csak úgy mellékesen, és mire felfogtuk szavai értelmét, már egy másik történet kellős közepén tartott.
A feketerigóról annak kapcsán beszélt, hogyan lehet egy szerelmes, tájleíró vagy játékosnak, szókincsgazdagítónak szánt gyermekversikét másként, illetve bizonyos szempontból mégis azonosan értelmezni. Különösen a mi közép-kelet-európai nyomorúságunkban, ahol öt országban is van magyar irodalom.
''Betemetett a nagy hó / erdőt, mezőt, rétet. / Minden, mint a nagyanyó / haja, hófehér lett.
Minden, mint a nagyapó / bajsza, hófehér lett, / csak a feketerigó / maradt feketének.”
Ezeket a sorokat Kányádi Sándor valamikor a hetvenes évek elején egy eldugott erdélyi falu iskolájában mondta el először. (A történetet egyébként megírta a Hargita Népe című lapban is.) Az író-olvasó találkozó után a fiatal magyar szakos tanár odasúgta neki: a rigó mégis megmarad feketének. Amikor a költő magyarázkodni kezdett, még kacsintott is hozzá: értjük mi, hogy miről van szó! Aztán egy nagyobb város gyermekkönyvtárában ismétlődött meg az eset. Ott a könyvtáros hunyorított rá, és közölte, azt szereti a verseiben, hogy mindig benne vannak, ha csak egy rigó képében is. Kányádi Sándor már-már hinni kezdett a rigóságban, de azért nem állta meg, hogy pár hónap múlva humorosan el ne mesélje a történetet egy szabadkai magyar társaságban. És mit kellett hallania? A következőt: igazuk van, ha jelképet látnak benne, tudat alatt magad is biztosan annak szántad. Mit tesz ilyenkor a költő? Beletörődik, hogy bizonyos korban és helyzetben fűnek, fának, állatnak, de még az évszakoknak is jelképes jelentésük van a versekben. És ez amennyire mulatságos, annyira szomorú is.
Mivel az internettel kezdtem, hadd említsem meg, hogy a nyolcvanéves Kányádi Sándor azt is felhozta, mennyire fontos a világhálón való jelenlét és hogyan ''szkájpol” azokkal a barátaival, akik szerte a nagyvilágban élnek. De ezt majd a vele készült interjúban olvashatják el.
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink