Marshall B. Rosenberg amerikai klinikai pszichológus a ’60-as években kidolgozta a kommunikációnak, a beszédnek és a figyelésnek egy olyan módját, amely lehetővé teszi, hogy valódi kapcsolatba kerüljünk önmagunkkal és másokkal. A kapcsolatteremtésnek ezt a modelljét nevezte el erőszakmentes kommunikációnak. A kommunikáció elsajátítása az alsós gyermekek körében a legkönnyebb, a felsősöknél nehezebb, a felnőtteknél pedig a legnehezebb.

A közlés módja alapján Rosenberg a sakál- és a zsiráfnyelvet különbözteti meg, melyben a sakál az, amelyik mindig kritizál, hibáztat, megfélemlít, bűntudatot kelt, szemrehányást tesz. A zsiráf ezzel szemben — az a szárazföldi állat, amelynek a legnagyobbra, akár 13 kilogrammra is megnő a szíve, hogy elegendő vérrel lássa el a fejet; amely soha nem bántja a társait; amely nyálával képes feloldani a tövist, ami azt a készséget jelképezi, hogy mások „fullánkjait” együttérzéssel és empátiával dolgozhatjuk fel; sőt, zsiráfmagasságból nézve tágas kilátás nyílik a világra — az együttérzést segíti elő, melyet kevésbé tanítanak meg nekünk, ezért nehezebb az elsajátítása és a gyakorlatba ágyazása is.

Ahhoz, hogy megtanuljuk, a következőket kell tennünk: először is meg kell figyelnünk, hogy mit hallunk, látunk egy-egy helyzetben, és ezt úgy fejezzük ki, hogy mentes legyen mindenféle véleménytől, kritikától (pl. Meglöktem a tejesdobozzal a bögrét, mely eldőlt, a tej pedig kiömlött a szőnyegre. Ekkor bénának neveztem magamat, vagyis emiatt neveztem magam bénának, és nem azért, mert alapjáraton az vagyok.). Az erőszakmentes kommunikáció (röviden: EMK) továbbá arra bátorít, hogy azonosítsuk és fejezzük ki az érzelmeinket. Ezzel sokunknak nehézségei adódnak — gondoljunk csak arra, hányszor kérdezik meg tőlünk, hogy vagyunk, és mi hányszor adjuk rá ugyanazt a sablonos választ: Köszönöm, jól! Az érzelmek kifejezése mellé társítanunk kellene még a szükségleteinket, ám mindezt úgy, hogy nem keverjük össze a megoldási stratégiával. Azaz ez a gyakorlatban így hangzana kérés formájában: Amikor azt látom, hogy érkezéskor/távozáskor elmész köszönés nélkül (megfigyelés), akkor szomorúságot érzek (érzés), mert a figyelmedre vágyom (szükséglet). Megtennéd, hogy üdvözölsz engem, adsz egy puszit, és azt mondod: Szia! (kérés). Sakálnyelven ez valahogy így szólna: Te hülye! A teljes siker érdekében megkérhetjük a másikat, hogy ismételje meg, mit mondtunk — ez főleg az egymásra figyelés, a másik szavának meghallását építheti be a viszonyainkba, kommunikációnkba.

Eddig tart az EMK első fele, a másik rész abból áll, hogy figyelmet szentelek a másik embernek: ő mit figyel meg, mit érez, milyen szükségletei vannak, és mit kér. A befelé fordított fülű zsiráf önmagára figyel, a kifelé fordított pedig a másik emberre.

Éppen ezért az EMK egy komplett szemléletmód az emberről és a világról. Igénye minden bizonnyal kapcsolataink hierarchikus felépítéséből ered, melynek során a felül állók jogosultnak érzik magukat, hogy eldönthessék és meghatározzák, mi a jó és mi a rossz. Ezek után a jónak értékelt cselekedeteket jutalmazzák, a rossznak vélteket pedig büntetik. Rosenberg szerint ez nem más, mint a kétféleképp megnyilvánuló erőszak. Az EMK nem általános csodaszer, a konfliktusban álló feleket nem elsősorban a megoldás, hanem a kölcsönös megértés felé tereli. Ám úgy is tekinthetünk rá, mint az önismeret és az empátia fejlesztésének eszközére. Azt is mondhatjuk, hogy ez egyfajta gondolkodásmód, mely arról szól, hogy úgy nyilvánuljunk meg egy helyzetben, hogy ne csak a saját érdekünkre, hanem a másikéra is legyünk tekintettel. Tanulható, és közben arra is rádöbbenhetünk, mi az, ami belsőleg motivál bennünket valamilyen cselekvésre, érzésre.

Az erőszak kifejezésének gátlására több módszert ismerünk: van, aki tízig számol magában, más motorikus cselekedetekkel csökkenti a feszültséget (pl. stresszlabda nyomogatása, spinner pörgetése, ritmikus ökölszorítás). Ez a módszer a tízig számolás idejét a megfigyeléssel, az érzés beazonosításával, a szükséglet felismerésével és a kérés megfogalmazásával tölti ki. Mindezt kétszer: magunkban és a másikban.

Magam is jól emlékszem, hogy első találkozásom az EMK-val igen furcsa érzést keltett bennem. Egy kissé nevetségesnek, mondhatni, modorosnak éreztem ezt a beszédstílust, mely — különösen rutin nélkül — szaggatott kifejezésmódban még nevetségesebb lehet. A digitális térben folyó kommunikáció ezt sajnos nem támogatja, hiszen — főleg a fiatalok — a gyors, rövid és emojikkal kifejezett közléseket részesítik előnyben. Ki tudja, talán ezek a kis „képecskék” segíthetnek bennünket az érzések kifejezésében egy modern, Rosenberg számára elképzelhetetlen és tolerálhatatlan szinten. Az EMK ráadásul fejlett emocionális intelligenciát előfeltételez, melyben mi magunk pontosan be tudjuk azonosítani és ki tudjuk fejezni érzéseinket. Vagyis ennek a módszernek a bevezetése az iskola mellett elsősorban a család támogatását és az EMK aktív használatát igényli, s közben az olvasás által bővülő szókincsre hagyatkozik, ahol az említett érzések precízen juthatnak kifejezésre.

Az EMK-t a politikai és az üzleti szféra kapta fel leggyorsabban, hiszen ezeken a területeken a kommunikáció kudarcáért, bizony, drágán meg kell fizetni. Lényegében az EMK mellett is lehet veszekedni, indulatosan beszélni, ironizálni, viszont csak úgy, ha nem sértjük meg a másik fél önérzetét. Éppen ezért az EMK azokon segít, akik hajlanak a változásra, és eszközöket keresnek ennek kifejezésére.

Ez a kommunikációs módszer a korábban már jegyzett asszertivitást támogatja, vagyis úgy tudjuk érvényesíteni/megértetni magunkat, hogy elérhetjük azt, amit szeretnénk, és a békesség is megmarad. Fontos tudni, hogy az EMK-nak mint módszernek lényeges meglátása, hogy alkalmazásának nem feltétele, hogy a másik fél is tudjon/akarjon erőszakmentesen kommunikálni. Vagyis a sakál valójában egy magát rosszul kifejező zsiráf.