Szabad szerettem volna lenni mindig
s őrök kisértek végig az uton.
(Radnóti Miklós: Negyedik ecloga)
Mindegyre ezek a Radnóti-sorok motoszkálna bennem most, amikor a sajtószabadság napja közeleg. Ezek motoszkáltak bennem akkor is, amikor a hatalom elvette tőlünk az újságunkat, s végtelen erőfeszítéssel új lapot kellett alapítanunk: a Szabadot. A mi életünkben rendkívül nagy jelentősége volt a szabadságnak, illetve hát a szabadság hiányának. Amikor éppen hiányt szenvedtünk belőle (gyakran volt így, gyakran van így), az utána való vágyakozás éltetett bennünket és sarkallt tettekre.
A márciusi ifjak életének, forradalmi cselekedeteinek legfőbb meghatározója is a szabadság utáni vágy volt, legelső helyen éppen a szólás szabadsága iránti olthatatlan szomjúhozás. Legendás Tizenkét pontjuk élére is ezt emelik: Kívánjuk a sajtó szabadságát, cenzúra eltörlését, s egyik első forradalmi tettük is ennek jegyében születik: kiszabadítják börtönéből az írásai miatt fogva tartott Táncsics Mihályt...
Petőfi Sándor is a szabadságot fürkészte rövid élete minden pillanatában. Meg a szerelmet, természetesen, hiszen lángoló lelkű ifjú ember volt, ám a szabadságot még a szerelemnél is többre tartotta - az életét adta érte. Amikor azt kérdezte: ,,Hol a boldogság mostanában?', akkor is mindegyre arra gondolt: Hol a szabadság mostanában? Hiszen halálpontosan tudta: szabadság nélkül a boldogság sem lehetséges.
S így volt ezzel József Attila is, meg a másik tragikus sorsú költőnk, Radnóti Miklós. Aki az írás mottójának választott halhatatlan két sorában példa nélküli tömörséggel fogalmazza meg a szabadság iránti örök emberi vágyakozás és e szabadság hiánya között feszülő feloldhatatlan ellentétet.
Igen: szabadok szerettünk volna lenni mindig, s őrök kísértek bennünket végig az úton. Amióta csak az eszünket tudjuk, ameddig csak az emlékezetünkkel, az apánk-anyánk, nagyapánk-nagyanyánk emlékezetével vissza tudunk nyúlni. Trianonig meg még azon is túlra... Bizony: őrök kísértek-kísérnek bennünket végig az úton - ilyen meg olyan őrök, ilyen meg olyan kényszerűségek és körülmények...
Ezek között igyekszünk mi nem kis erőfeszítéssel eligazodni, maroknyi, kortynyi, lélegzetvételnyi szabadságunkért hétről hétre megküzdeni. Ahogy lehet. Az acsarkodások, a ledorongolások, a legyintgetések, a lefitymálások, a bűnös közömbösségek ellenében. Mi pontosan tudjuk, hogy a kínkeservesen kivívott szabadság-töredék micsoda felelősséggel jár: a megpróbáltatások szakmailag-emberileg felkészítettek bennünket rá. Némelyekkel ellentétben mi azt is tudjuk, hogy egy újság nem attól lesz szabad, hogy abban minden megjelenhet. Az üres fecsegéstől kezdve az ártó mocskolódáson, hitelrontáson, hazugságon keresztül a lélekromboló szennyen keresztül éppen minden... Attól lesz szabad az újság, hogy minden tiszta szándékú, emberi nyelven megfogalmazott gondolat előtt tárva-nyitva a szerkesztőség kapuja, a szerkesztők szíve... Mert arra nem ,,tenyerelhet rá' senki, azt nem cenzúrázhatja senki, az ilyen írás számára nem létezik a papírkosár...
Hát csak ezt ígérhetjük a sajtószabadság napján. S minden más közönséges napon is. Az ilyen meg olyan őrök között lépkedve hétről hétre.
Abban már csak reménykedni tudunk, hogy egy reggel arra ébredünk: eltűntek mellőlünk az őrök.
S szabadon mehetünk végig az úton.