Mi sem természetesebb annál, hogy — ráadásul nem is oly rég — e leányka is diákom volt. Örökmozgó, talpraesett, olykor igencsak dacos természetét, egyszersmind a minden körülmények között megnyilvánuló elszántságát pedig lehetetlen volt nem észrevenni. Hasonlatosan a szédületes iramban kibontakozó, holmi nyavalygásokat és kifogáskereséseket egyáltalán nem tűrő, alapállásban derűs személyiségét, mely napjainkban még inkább megmutatkozik.

Szóval, négy évvel nyolcosztályos (el)ballagása után mint leendő altiszttel volt szerencsém beszélgetni vele. Mert amikor bevégzi választott tanulmányait, ez a rangfokozat illeti majd meg.

Szikora Teodóra (a szerző felvétele)

Igen, jócskán előreszaladtam az időben. Tudom. Ráadásul azt a bizonyos ha szócskát is szándékosan hagytam el a fenti sorokból! Egyrészt azért, mert a klasszikus tantárgyoktatás mellett Teodóra négy esztendőn keresztül oszlopos tagja volt annak a kiváló strapabírású diákcsoportomnak, amellyel csak 2015 és 2018 között 127,809 kilométernyi szakaszt jártam be a Tarcal-hegyi (Fruška gora-i), hagyományos, tavaszi gyaloglómaratonon. Mindenkoron szabályos versenyt futva az idővel és az időjárással, alkalmanként pedig a túlélés íratlan szabályainak jegyeit magán viselő meglepetéstényezőknek is válaszokat adva.

Másrészt pedig azért, mert a leánynak — az általa önállóan meghozott, végleges döntése előtt — jelentős mérlegeléseken és belső viharokon kellett átvergődnie. A lényeg: a jelentkezési lap kitöltésekor, illetve a kitűzött időpontú felvételi, a minősítő elméleti és pszichofizikai vizsgák előtt alaposan átgondolta a dolgokat. Beleértve a katonai pálya melletti legmagasabb fokú elköteleződésének legapróbb részleteit is. Pró és kontra.

Bár a szülők az elmúlt hónapok során — szinte az utolsó minutáig — többször is megpróbálták más pálya felé irányítani leányuk érdeklődését, Teodóra mégis kitartott éveken át dédelgetett álma mellett. Merthogy az egész még az általánosban „kattant be” nála. Csakhogy akkor — mindenekelőtt a békesség kedvéért — a civil szférában próbálkozott. Így került Újvidékre, az általános szakirányú gimnáziumba. Középiskolai tanulmányainak utolsó félévében aztán újra sercegni kezdett az a bizonyos régi bakelit.

A jelre, a hívó szóra — saját elmondása szerint —, úgy érezte, valóban vétek lett volna ismét nem odafigyelni. Legfeljebb annyi kompromisszumot hagyott önmagának és környezetének, hogy ha mégsem sikerülne bejutnia az akadémiára, a csüggedés helyett megmarad az egyszerű, sima menedzsmentnél.

Ja, és idehaza. Mármint az országban. Akkor is.