Egy akvárium a színpadon. Pirosra váltanak a fények, bejön a színész, bejön Brenner József, bejön Csáth Géza, bejön Kucsov Borisz, levetkőzik, és belehuppan anyja hasába, a magzatvízbe, elindul az előadás.

Én két ember vagyok — hangzik el a mondat többször is, és magát Csáthot sem egy színész játssza. Leginkább Kucsov Borisz bújik ebbe a szerepbe, de Mészáros Gábor és Ozsvár Róbert is többször válik Csáthtá madárként, betegként, fegyveres katonaként. Az előadásban mégsem annyira a férfiak, azaz Csáth Géza a fontos, hanem az őt körülvevő nők. Édesanyja, felesége, lánya. Női történetek rajzolódnak ki. Nem túl vidám női sorsok. Konkrét szereposztás nincs, a feleséget, Olgát Crnkovity Gabriella játssza, aki hihetetlen őszinteségével és nyíltságával sok jelenetben fagyasztotta meg a levegőt a közönség soraiban ülők felett. Fülöp Tímea Csáth anyjaként, Verebes Andrea pedig egy őrült békaként maradt a fejemben még napokig. Banka Lívia pedig… Nos, ő a ma. Ő az élő hang, a számonkérhetetlent számonkérő. A csalódott, átvert, mit sem sejtő és megalázott lánya egy nagy írónak, akiről sokáig azt sem tudta, hogy apjaként létezett. Aztán egyszer csak nyomtatásban olvassa annak naplóit, legszemélyesebb titkait, gondolatait, amiről mit sem tudott, és amibe beleszólása sem lehetett.   

Fotók: Aleksandar Milutinović

A Csáthhoz köthető szimbólumok sorra jelentek meg az előadásban, mégsem a szokványos módon. Itt volt a varázsló is a kertje nélkül, szappanbuborékokat fújva egy műanyag kínai buborékkészítő géppel, itt a csúnya varangy, fejére kötözött műpéniszekkel, itt volt a nagy macska, madarak és gyerekek, Csáth Géza hősei, drogos izzadságban úszó rémálmai és hallucinációi. Nem egy vidám világ ez, és nem egy vidám élet, ergo nem felhőtlenül vidám előadás. Vizualitása csodálatos. Talán az egyik legszebb kép, amikor a csontvázat az akváriumba engedik, s az a vízben életre kel, ahogy hull alá. Ijesztően élethű. S ahogy az akváriumba kerül az agyaggal teli tányér, mely az áttetsző vízben mint egy füstfelhő rajzolódik ki. Sokáig elnézném.

A színpad díszlete minimalista. A vörösben égő, majd kékbe, türkizbe, zöldbe váltó fénnyel megvilágított háttérponyva mögött is zajlik a jelenet, olyan hatást keltve, mintha múltba vesznének a szereplők. Megfoghatatlanok, elúsznak előlünk, messzire táncolnak Csáthtól is, a jelentől is. Az író potykaszájat vág magának, hogy aztán Brenner Józsi Bandjével húzza el füstös-tangós nótáját a világnak.

Az előadás szövegét felvételről halljuk. És milyen magától értetődő is ez. Személyes, belső monológok, önmarcangolás, harc, vágy. Egy napló lapjai, egy napló szavai. Egy ember fejébe kuporodunk be, s hallgatjuk a hangszóróból kiszűrődő mondatokat. Rezignáltan felmondott szöveg, mely nincs megtöltve érzelmi felhanggal. Éppen elég kemény a tartalma. S ezt ellenpontozza, mit ellenpontozza, aláhúzza vagy felrúgja, szétfeszíti a színpadi cselekmény. A színészek energiája, Csáth vágyódása, kételyei, az őt körülvevő nők drámája. Élőszó nem is hangzik el egészen addig a pillanatig, amíg Csáth lánya, a már felnőtt Kisolga (Banka Lívia) meg nem jelenik a színen a mában, az élők közül szólva hozzánk, élőkhöz, hiszen az azelőtt látottak már a múlté, szereplői meghaltak. Megöltek és megölettek.

Góli Kornélia volt az előadás dramaturgja, s ahogy a rendező, Urbán András elmondta, rengeteget dolgoztak a szövegen, szinte többet, mint eddig bármikor. A zenét Mezei Szilárd jegyzi, a jelmeztervező Marina Sremac volt.

Költészet, színház, képzőművészet, irodalom és zene. Fogyasszák, néha jólesik egy hasba rúgás.