Rózsaketrec, avagy édes muzsika
LOVAS Ildikó retró tárca(novellája)
2014.04.30.
LXIX. évf. 18. szám

Igazán meglepődtem, mert már hetek óta nem szólt hozzám, nem telepedett mellém (a szöveg), hagyott engem bóklászni a múlt betonútján. Ha amerikai író volnék, sztrádát mondhatnék, ha meg kellőképpen elkötelezett magyar, akkor bizony ösvényt. A múlt ösvényén hagyott engem bóklászni... (Feljegyzések nem létező polgárságunk történetéből)

— Azt mindjárt az elején tisztáznunk kell, szólalt meg (a szöveg), hogy ez most nem zenéről fog szólni. Nem a palicsi, kanizsai (magyar) és Tornyos meg Zenta közt félúton vagy a királyhalmi bekötő után egy kicsivel felbukkanó (Lugas) helyeken megszólaló muzsikáról.

Igazán meglepődtem, mert már hetek óta nem szólt hozzám, nem telepedett mellém (a szöveg), hagyott engem bóklászni a múlt betonútján. Ha amerikai író volnék, sztrádát mondhatnék, ha meg kellőképpen elkötelezett magyar, akkor bizony ösvényt. A múlt ösvényén hagyott engem bóklászni... Ha meg a szabadság harcos írója volnék, mellesleg és érzés szerint sajnos magyar, akkor jól leszarnám azt az egészet, amiről írok és ami körülvesz/vett. De hát én csak az vagyok, ami vagyok.

— Igen, azt mostanában világosan látom abból, amit papírra vetsz, hogy avítt vagy és molyrágta. Van ilyen bundád is? — és röhögött (a szöveg), akár egy disznó. Bár azt inkább a részeg emberre mondják.

Elfordultam. Visszafordultam. Elfordultam. Nyeltem. Visszafordultam. Szóljak be? Elfordultam.

— Sajnálom, hogy csalódást okoztam, de remélem, hogy ezt nem fogom abbahagyni. Amit most írni fogok, az valóban nem a zenéről fog szólni, pedig kellene, a legszebb hagyományról, Piros Józsi hegedűjének síró húrjairól a palicsi éjszakában vagy a Népkör szív alakú kivágással díszített zöld székeit hátra rúgó mozdulatról, amellyel a Cigány utcán élő, első osztályú muzsikusok diktálta tempót ölelte magához a sötét, sivár, szabadkai éjszakában a mulatós ember, de most nem ennek a sora van. Most a nem létező polgárság történeteinek a sora van.

— A horgosi csárda...

Kimeresztett szemmel, vadul, akár egy bika, néztem rá (a szövegre), amint gúnyosan illegette magát, csárdást imitálva. Aztán legyintettem, lenyeltem a számra toluló szavakat. Inkább a fényképre összpontosítottam. A fotográfiára.

A fotón a valamikori Fontana palicsi vendéglő kerthelyisége sejlik. Ami abból megmaradt. A menyasszonyvirág bokrai dúsan és illatosan veszik körül és őrzik a múlt maradékát.

A Fontana vendéglő ott volt, ahol a víkendtelep kezdődött. A bejárata arra a keskeny, szintén bokrokkal övezett járdára néz(ett), amelyet egyik oldalról sportpálya, a másik oldalról pedig az evezősök kerítése határolt. A férfistrand felől közelítve, elhagyva a kabinokat, majd jobbra fordulva, ráfordulva a keskeny járdára, oda lehetett kilukadni: a Fontana várta vendégeit. De a 6-os busz fordulójától is könnyen és gyorsan el lehetett érni a vendéglőt.

Fekete oszlopokon (ma már inkább seszínű) fehér testű anyagon, amely neonvilágítást rejtett, piros betűk hirdették: F O N T A N A. Ahány betű, annyi oszlop, ahány oszlop, annyi fehér testű, neonvilágítást rejtő, finoman formált tábla, rajta a piros betűvel. Az oszlopos felirat a tóra nézett. Aki odaért, egyszerre látta maga előtt a ragyogó feliratot és a csillogó tavat. Fürdésre nem alkalmas, már 1972-ben sem, de bámulásra ideális. Szebbet képzelni sem lehetne.

„A tó, a tó! az eleven poézis”, a vágy megérinthetetlen, megmártóztathatatlan tárgya.

Balra fordulva pedig a bejárat: a kerítéssel körbevett, betonos, tágas udvar, képzeletben (és emlékeimben) színes lampionok sokasága, míg nem száll le az éj, a fák között áttüremkedő napsugaraktól lángolnak pirosan, sárgán, zölden. Balra az étterem maga, akárha egy hétköznapi ház volna, semmi különös, ételszag. De jobbra, ott aztán a csodák kertje!

Elhagyva a betont, a fákkal körülvett térséget rózsával befuttatott szeparék uralják, középütt az emelvény, szökőkút, két alacsony lépcső vezet fel hozzá, kék mozaikból kirakott.

Rózsaketrecek.

Fehér, bordó futórózsákkal körbevett asztalok, kellő távolságra egymástól, székek, damaszt az asztalon. Hamutartó. Gyerekek a rózsaketrecből a tó irányába vagy a kék mozaikkal borított középpont felé kikandikálnak (én).

A vendégek (a szüleim) helyet foglalnak. Fehér inges pincérek bukkannak elő a rózsaketrec nyitott részén, bámulok. A felnőttek bort rendelnek, fehéret. A gyerekek Jupit isznak. Aztán talán vacsora is következik. Lassan leszáll az éj. Tompán nyomja súlyos testét neki a tó tükrének. A hullámok, mintha csak harcolnának a súllyal, tiltakozva ragyognak. A vendégek (a szüleim) hazafelé indulnak. A gyerekek (én) fehér térdzoknija fölött, a térdkalács környékén hatalmas szúnyogcsípés. Ragadós szempillák.

A fehér menyasszonyvirág bokrainak bódító illata őrzi a rózsaketrecben felhangzó nevetést. — Ne könyökölj! Ilyesfajta felszólítást is őriznek, gyerekkéz illedelmesen ölbe ejtve. — Ugyan, ugyan — évődő női nevetés suhan a rózsaketrec fölé. Csillogó férfiszem.

Rózsaketrec.

A gyerekkorom.       

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Kaleidoszkóp rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..