Amikor beszél vagy mesél, egy kedves, jólelkű hölgyet ismerhetünk meg, akitől az élet időnként elvett, de mindig duplán adott vissza, legalábbis a sikereit tekintve. Ez volt az a mondat, amely igazán megragadott, miközben hosszadalmasan a kalandokkal teli pillanatokról mesélt nekem. Vajon hogyan lett egy vérbeli bácskai fiatal lányból rövid időn belül egy bánáti falu „újítója”?

— Az élet úgy hozta, hogy munkásságomat mint tanítónő kezdtem a bánáti Törökkanizsán, az ott lévő általános iskolában. Nem sok idő elteltével megismerkedtem egy kereskedővel, akihez rövid időn belül feleségül mentem. Ő tiszaszentmiklósi származású volt, Jánosnak hívták. A szüleinek nagy gazdasága volt, s miután elvesztette a munkáját, ott kezdett el tevékenykedni. Az évek múltak, a lehetőségek jöttek-mentek. Egyik nap a csókai fodrászszalonban ültem, amikor a hódegyházi iskola igazgatója a nyitott ajtón betekintve meglátott, majd megszólított. Arról kezdett győzködni, hogy legyek az ott működő iskola tanítónője. Természetesen visszautasítottam, ám amikor hazamentem, s mindezt elmondtam a férjemnek, azt javasolta, vágjunk bele!

Megszületett az első gyermekünk, majd a második, és mi hol itt, hol ott éltünk. 1961-ben azonban végleg Tiszaszentmiklósra költöztünk. Vettünk egy saját házat, amely a parókiával szemben található. Mondhatom, ekkor kezdődött minden, hiszen az ott működő iskola aktív dolgozója lettem. Ünnepségeket szerveztem magyar és szerb nyelven. Népdalokat és táncokat oktattam a fiataloknak, s a megalakuló kézimunka-egyesület elnökévé választottak. Meghatározó pillanata volt az életemnek, hogy részt vettem a Tudás hatalom című vetélkedőn, amelyen országok, városok, falvak versenyeztek egymással. Vetélytársként egy falut kaptunk, és sajnos alulmaradtunk. Emellett otthon is helyt álltam mint anya, feleség és háziasszony. Békés, nyugodt szerelemben teljes életet éltem.

1984-ben az Októberi Díjjal ajándékoztak meg! Bár 1980-ban nyugdíjas lettem, az időmet ismét kitöltötték a társadalmi tevékenységek. A március 15-ei és a Szent István-napi rendezvényre éveken át beszéddel készültem. Hittant adtam elő, és megválasztottak egyháztanácsi tagnak is: a pénztárosi posztot töltöttem be tizenegy hosszú évig. Ám a legnagyobb elismerés számomra a 2010-ben, 80 éves koromban kapott Aracs-érme.

Erzsi néni a közéletben végzett tevékenységei által lett rövid időn belül teljes mértékben bánátivá. Elsősorban mások boldogságát helyezve előtérbe, feladva a saját álmait. Merthogy maradhatott volna szeretett szülőhelyén, Kishegyesen is, de ő belevágott, és megcsinálta! Azt hiszem, a tiszaszentmiklósi lakosok nevében lehetek rá büszke, amiért életének nagy részét a falu fejlődésére és az oktatásra fordította.