home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Rendhagyó lánykérés
Perisity Irma
2022.12.23.
LXXVII. évf. 50. szám
Rendhagyó lánykérés

A szürke hétköznapokban felüdülés, ha egy beszélgetőtárs jó humorú, bőbeszédű. És ha az élettörténete is mosolyderítő, a hosszúra sikeredett beszélgetés igazi élménnyé válik. Középkorú házaspár magyarázza, miért jöttek ketten a beszélgetésre. Ráéreztem, hogy jó történet lesz.

— Kénytelen voltam én is eljönni — mondja széles mosoly kíséretében Árpád, a férj —, nehogy a feleségem valamit elhibázzon, és a végén a történetünk hőse ne én, hanem ő legyen! — Ilyesmi még véletlenül sem fordulhat elő, mert nálunk mindig a férjem a hős — mondja ugyancsak nevetve Ildikó, a feleség, aki önként vállalja az első számú beszélgetőtárs „titulusát”. — Ahogy a fiunk nagykorúvá vált, egyre többször humorizálnak a rokonok a számlánkra, és figyelmeztetik őt, nagyon ügyeljen, mit mond rendkívüli helyzetekben egy ismeretlen lánynak. Mert az ilyesmi végzetes lehet, legalábbis a férjem ezt állítja. De majd az olvasók eldöntik, igaza van-e. Tudja, olyan sok szomorú sorstörténet jelenik meg a rovatban, hogy úgy éreztük, egy kicsit fel kell rázni az emberekben az életkedvet. Hiszen minden rajtunk áll.

Én szabadkai vagyok, és már a férjem is azt mondja, hogy ő is az, de valójában topolyai. Ott ismerkedtünk meg, nem éppen illendően. Én az idős szüleim egyetlen gyereke vagyok, úgy vigyáztak rám, mint a szemük világára. Ahogy nőttem, úgy vált előttem világossá, hogy számukra én vagyok a világ közepe, és minden körülöttem, miattam forog. Az apámnak sikerült elérnie, hogy előttem igazi példakép legyen. Ha valami rossz fát tettem a tűzre, sosem attól féltem, mit szólnak a szüleim, hanem arra gondoltam, csalódik-e bennem az apám.

Ők dolgoztak, az anyai nagyszülőknek elég sok földjük volt, így jelentős segítséget kaptunk tőlük is, egyszóval az átlagnál egy picivel jobban éltünk. Autónk is volt, melyet apám gyakran cserélt, de sosem vett újat, azt állítva, örömet szerez neki a használt kocsik karbantartása. Voltak hibák, melyeket nem tudott kijavítani, erre volt egy topolyai autómechanikus, akivel együtt szolgált a katonaságban, és életre szóló barátságot kötöttek. Én is megszereztem a jogosítványt, apám mindenben segített, és időnként kölcsönadta az autóját, hogy egy kicsit én is rázzam a rongyot a társaságom előtt.

Az egyetem utolsó évére jártam, amikor a kraljevói barátnőm teherbe esett, és elhatározták a párjával, hogy még a szülés előtt megtartják a lakodalmat. Én kaptam a megtisztelő feladatot, hogy az esküvőkomája legyek. Maga is tudja, mi minden kell egy násznagynak a lakodalomra, apától kértem, hogy adja kölcsön három napra az autót, vigyázok rá, mintha a gyerekem volna. Ideadta azzal a kikötéssel, hogy először vigyem el a topolyai mesteréhez alapos vizsgálatra, nehogy útközben történjen valami váratlan. Persze, minden második mondata így kezdődött: de a kocsira nagyon vigyázz. Így indultam — apa nélkül — az ellenőrző vizsgálatra. A topolyai központban levő villanyrendőr előtt megálltam, és abban a pillanatban hátulról belém hajtottak. A lélegzetem elállt, mondtam is magamban: Ildi, ha valami történt a kocsi hátuljával, te gyalog mész a lakodalomba. Kiugrottam, odasiettem a tetteshez, aki letekerte az ablaküveget, és szélesen nevetve azt kérdezte: — Mi baj? Nem történt semmi. Én egyébként nyugodt helyzetekben is temperamentumos vagyok, de akkor forrt bennem a düh. — Te idióta, hát nem láttad, hogy piros a szemafor? Ki adott neked jogosítványt? Erre ő továbbra is nevetve mondta: — Most mit akarsz tőlem?Esetleg egy bocsánatkérést — kiabáltam dühösen. — Ne kérjem meg a kezedet is rögtön? — kérdezte a pasas, és látszott rajta, hogy ő is begurul. De a lámpa zöldre váltott, és ő elhajtott. Én először leültem a cukrászda kertjében, megettem egy nagy adag fagylaltot, ettől lenyugodtam, majd mentem a mesterhez.

Sokan vártak, azt hiszem, ötödik voltam a sorban, és kértem, engedjenek csak egy percre az ajtóig, hogy megkérdezzem, mikor jöjjek vissza. A mester éppen egy autó alatt volt, de a kérdésemre kitolta magát alóla, és elpirulva ismertem fel a férfit, akit leordítottam a szemafornál. És képzelje, vigyorogva azt kérdezte tőlem: — Na, most jöhet a lánykérés is? Azt hittem, a föld alá süllyedek. Az autó rendben volt, megtörtént a lakodalom is. Egy vasárnap délelőtt apám azt mondta anyunak, főzzön egy kicsit többet, mert jön a topolyai mester, meghívta őt ebédre. És jött is, de a fiával. Azt gondoltam abban a pillanatban, hogy nem ebédelek otthon, elmegyek a nagymamához, de anyu azt mondta, neveletlenség volna. Ebéd közben a mestercsemete elmondta ismeretségünk történetét dióhéjban, és azzal fejezte be, hogy a műhelyben nem válaszoltam neki. Persze, mindenki nevetett, rajtam kívül. Fél év múlva megszereztem az egyetemi oklevelet, és a következő év pünkösdvasárnapján megtartottuk a lakodalmat. Mintegy húsz éve ütjük-verjük együtt a világot szeretetben, megértésben. De ha a férjem úgy okítja a fiunkat, hogy vigyázz, fiam, ügyelj arra, hogy ne karambolozz női sofőrrel, mert az végzetes lehet, mindig belevörösödök.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..