Az biztos, hogy Vajdaság gyermekközönsége egy újabb izgalmas projektumban vehet részt, hála nekik. A lelkes csapatot a bázisán, Luna és Ákos udvarában kérdeztem. 

Nyári Ákos ül le mellém elsőként, mert sietnie kell, a Népszínházban hamarosan kezdődik a próbája. Elmeséli, Dáviddal egy vasárnap délután jutottak az ötletre, hogy szeretnének adni a közösségnek valamit, amiben élnek, és mivel a színházi nevelés elég későn kezdődik, vagy egyáltalán nem is kezdődik el, arra gondoltak, szép lenne, ha a gyerekek már egészen fiatal korukban találkoznának ezzel az interaktív színházi formával.

— Nem könnyű műfaj, az első néhány perc vízválasztó. Ha ott felveszik a fonalat, és beleélik magukat, nyert ügyünk van. Fontos, hogy egyenrangú félként kezeljük őket, akkor nyitottabbak és bátrabbak. Én elsősorban színészként vagyok jelen a csapatban, de mindenki csinál mindent. A mostani nyomozós játékban én vagyok a Farkas, az Aranyhal, a Titkárnő és a Félszemű Jack. Ezek jó kis váltások színészként is, mindegyik különböző karakter, gyorsan kell közben átöltöznöm. Eleinte féltem, hogy majd azt mondják: hé, te az előbb nem farkas voltál? De nem ez történt — meséli, majd el is viharzik próbálni.

Búbos Dávid veszi át a szót, és megtudom, hogy a párja, Zorka már csinált hasonló jellegű programot egy úgynevezett Fantáziatáborban, ahol hasonló kalandokban vettek részt a gyerekek.

— Ezt volt szerencsém látni, sőt játszani is a gyerekekkel, és nagyon megtetszett, úgyhogy már azóta agyalok, milyen jó lenne Vajdaságban is csinálni valami ilyesmit.

Luna és Zorka először listát írt a célokról, vágyakról, ötletekről, és három hónapot dolgozott az első interaktív előadáson. Kíváncsi voltam, milyen is egy Fantáziatábor, így Zorkához fordulok.

— Ez egy háromhetes tábor. Már év közben foglalkozunk a gyerekekkel, ők elmondják, milyen karaktert találtak ki maguknak, és hogy annak mi a célja. A táborban aztán összeengedjük azt a sok játékot, amelyet hoztak, és kialakul egy élő játék. Éjszaka mi, táborvezetők összefűzzük a sztorikat, lesz egy kis birodalom, egy külön kis élet, egy kicsit fantáziára alapuló életszimulációként képzeld el. Amit most csinálunk, az tartalmazza ezt a típusú játékot, de sokkal konstruáltabb. A történetet megírtuk, ötvöztünk benne mindenféle drámajátékot, a jövőben pedig tervezünk képzőművészeti játékokat, pszichodrámaelemeket is behozni — tudom meg tőle. 

Sári elmondja, mindent közösen csinálnak, mindenről közösen döntenek: díszlet, jelmez, történet, karakterfelépítés.

— Számomra az volt nagyon izgalmas, hogy végre egy olyan csapattal dolgozhattam, amelyben nem csak színészek vannak. Luna és Zorka máshonnan látják a dolgokat, sokszor előre tudták lökni a történéseket, mert mi egy picit hajlamosak voltunk belegabalyodni a részletekbe — teszi hozzá. 

Mivel interaktív az egész, sok teret kap az improvizáció is, hiszen a gyerekek maguk is alakíthatnak közben a történet menetén. Az alaptörténetet Zorka írta meg, ezt vázként kezelik.

Dávid ezt részletezi is:

— Fontos, hogy milyen információkat kapnak meg a gyerekek, hiszen ezek segítségével jutnak el egy-egy következő állomásig. Az a nehéz, hogy gyakran sokkal korábban megfejtenek valamit, ilyenkor jön be az improvizáció, hiszen nem ugorhatunk át lépcsőfokokat a nyomozás során. Egészen lenyűgözően gondolkodnak, minden apró részletet észrevesznek, szóval meglepő és feltöltő színházi élmény ez számomra, más, mint amit a Kosztolányi Dezső Színházban megszoktam. 

A próbák természetesen közönség nélkül folytak, így nem tudták letesztelni, mi működik, mi nem, ezt csak feltételezték. Sári szerint sok feltételezés megdőlt, amikor egy tesztközönségnek játszottak.

— A próbákon azt mondtuk, itt majd biztos félni fognak, ott lehet, túl bonyolult számukra, aztán kiderült, hogy nem félnek, és nem bonyolult. Most egy válogatott közönségünk volt, ismerősök gyermekeit hívtuk meg, de fontosak ezek a visszajelzések és a tapasztalatok.

Luna elmondta, életében nem gondolta volna, hogy gyerekekkel foglalkozik majd, s ezt élvezte a legjobban a munkái közül.

— Mind az öten nagyon sokat játszottunk, míg készítettük. Voltak napok, amikor kiszedtük az összes kosztümünket, s annyira belemélyedtünk, hogy le kellett állni. Mindig jönnek új ötletek, ezeket felírjuk, így még nagyon sok interaktív színházi kaland van a tarsolyunkban. A nyomozós játékot itt a mi házunkban játszottuk először, és még egy tervben van itt, utána pedig új helyszínre visszük, ahová hívnak bennünket. Izgalmas lesz máshol is kipróbálni — osztja meg gondolatait.

Egy egészen új kezdeményezésről és társulatról van szó, anyagi tőkéje tehát még nincs, ám máris pályázik a következő és a meglévő projektumokra. Zorka ennek kapcsán elmondja, mindenképp szeretnék ezeket a játékokat színházi és képzőművészeti szempontból is igényesre megcsinálni, s mivel nem volt több ezer eurójuk, több száz órát szántak arra, hogy megszülessen a látványvilág, legyen az díszlet, kellék vagy jelmez, melyet a saját ruhatárukból válogattak ki, és módosítottak a karakterekhez. Mivel nyomozásban vesznek részt a gyerekek a képzeletbeli Lek Városban, a jelenlegit egy gyerek csak egyszer nézheti, hiszen második alkalommal már mindent előre tud, nem érdekes számára, de folytatni szeretnék a történetet, maradnak Lek Városban, maradnak a karakterek, csak más szituációba helyezve, így egy egész sorozatot kapnak a kicsik.

— Egy univerzumot — teszi hozzá Sári. — Most még csak egy sztorink van készen, de ha ez megtetszik a gyerekeknek, és több kalandban is részt vesznek, akkor összeáll a fejükben a történet, mint egy Marvel-univerzum. Már most egyik-másik karakter beszélt olyan alakokról, akik nem jelennek meg, de a gyerekek megjegyzik a nevüket, így őket is meg szeretnénk majd jeleníteni. Vagy a mostaniak elő- és utóéletét is akár — avat be a terveikbe. 

Nyomozni azonban már most lehet, a Kalandor Kft. várja a felkéréseket születésnapokra, óvodákba, iskolákba, fesztiválokra.

— Lehet minket hívni, ez egy különleges élmény a gyerekek számára, mi pedig szívesen megyünk. A jövőben pedig lehet, hogy egyedi kedvenc történeteiket is feldolgozzuk, illetve a korosztályt is szeretnénk tágítani. A mostani előadás hét—tíz évesekhez szól, de tinik vagy akár felnőttek számára is tervezünk hasonló interaktív játékos előadásokat létrehozni — mondja Dávid, akitől Luna veszi át a szót.

— A nyárra már fel van írva néhány dolog, mellyel foglalkozni szeretnénk. Olvasni, tanulni, kutatni akarunk, fejleszteni az ötleteinket, egy kicsit dolgozni a marketingen. Szeptemberre már elkészülünk különféle programcsomagokkal, sőt, szeretnénk rendszeresen tartani workshopokat is. Terv tehát van bőven — mondja Luna. Efelől nekem sem volt kétségem, elnézve a lelkes csapatot. Mivel mindannyiuknak van munkahelyük, nem lehet könnyű megszervezni a próbákat, gondolom én, ám erre is gyorsan rácáfolnak.

Sári kifejti, a május volt a legintenzívebb, de mivel nagyon akarták, akkor is élvezték a próbafolyamatot, ha fáradtak voltak. 

— Ez az akarás mindent felülmúlt. Ha csak egyvalaki ért rá, akkor aznap ő foglalkozott a teendőkkel, de mi mind az összes szabadidőnket ebbe öltük, és tettük ezt örömmel, mert élvezettel csináltuk. Nem a pénzkeresés az elsődleges cél. Jó emberekkel legyünk körülvéve, s csináljunk valami jót és hasznosat, amit mi is élvezünk — meséli lelkesen, majd Luna egészíti ki a gondolatmenetet azzal, hogy mivel azt látták, hogy ilyenfajta program felénk nem létezik, vagy nincs elég, hiánypótlónak élik meg, amit csinálnak.

— Itt a szülők is biztonságban tudhatják a gyerekeiket, meg lesznek mozgatva, és kifárasztva, ráadásul megtanulnak valamit, mindezt játékok által. Akik itt voltak az első tesztelőadáson, nagyon beleélték magukat a nyomozósdiba, pici jegyzetfüzetekbe írogattak, és látszólag nagyon élvezték — meséli Luna.

Zorka szerint a gyerekek nagyon valóságosnak élik meg ezeket a játékokat.

— Az egyik kislánytól az előadás után Ákos megkérdezte, mi történt, s ő úgy mesélte el, mintha Ákos nem is lett volna benne, mintha ott sem lett volna. Még azt is felidézte, hogy a karakter, akit Ákos játszott, mit mondott. Annyira beleélték magukat, hogy elfelejtették, azzal a színésszel beszélnek, akit néhány perce láttak. Sárinak is van egy hasonló története, tőle az unokahúga kérdezte utána, hogy ugye, te voltál a Holdmama? Pedig — mint mondja — annyira nincs elmaszkírozva, hogy ne ismerje fel. 

Dávid szerint az az izgalmas ebben a formában, hogy színházi előadás, de közben mégsem. Drámajáték, drámapedagógia, színházi kavalkádba öntve.

— A mai rohanó világ kapcsán szoktuk mondani, hogy a gyerekek nem tudnak néhány percnél tovább valamire figyelni, de mi rácáfoltunk erre, hiszen két és fél órán át aktívan részt vettek, és figyeltek bennünket. Sok szülő jött utána oda hozzánk hálásan, mert mint mondták, kevés előadás van számukra a gyermekszínházban, játszóházba már nem járnak, mert ahhoz már nagyok, sokat ülnek a számítógép előtt, ezért is érzik szükségesnek, amit csinálunk.

Sári szerint két és fél óra egy felnőttnek is sok, de mivel nem egy klasszikus előadásról van szó, melyet csöndben és sötétben kell végigülni, így nem unják meg.

— Itt senki nem ül le, csak egyszer, egy „űrhajóban”. Nincsen senkinek egy perc nyugta, végig óriási koncentrációt és jelenlétet igényel a részükről és részünkről is, de sem magunkon, sem a gyerekeken nem éreztünk fáradtságot a végén — teszi hozzá.

A Kalandor Kft. céljai között első helyen szerepel, hogy olyan minőségi programokat hozzon létre, amelyek adnak valamit a gyerekeknek a művészetekkel, a saját világuk kifejezésével való kapcsolódáshoz, hogy ne egy ködös, furcsa emlékként maradjon meg ez a gyermekkori élmény a fejükben, hanem erős, pozitív emlékként. Lek Városban tehát fog történni még ez-az a jövőben, kövessék a társulatot a közösségi oldalain, vagy iratkozzanak fel a hírlevélre, hogy ne maradjanak le semmiről. Az Instagram-oldalán megtalálhatják az ehhez szükséges űrlapot. Ha pedig egy különleges élményt szeretnének gyermekük számára, hívják bátran a Kalandor Kft.-t.