— Ha már történetem egy kissé rendhagyó, legalább a bekezdés legyen szokványos: iparoscsaládból származom, apám kívánsága szerint gimnáziumot fejeztem be annak idején, mert úgy gondolta, egy férfinak legalább középfokú műveltséggel kell bírnia ahhoz, hogy úriember benyomását keltse — kezdi a beszélgetést a fehér hajú, kifogástalanul öltözött férfi. — Ketten voltunk testvérek, a bátyám huszonkét éves korában meghalt, így szinte egyes gyereknek számítok, hiszen életem folyamán senkivel sem kellett megosztanom a szüleim figyelmét, szeretetét. A katonaság után megnősültem, született két lányunk, a fiatalabb öt évvel ezelőtt mellrákban halt meg. Két éve már a feleségem is a temetőben nyugszik. Halála után a lakásunkat kiadtam albérletbe, és a lányomékhoz költöztem, de már három hónapja visszajöttem a saját lakásomba. Sehogyan sem tudtam a lányommal közös nevezőre jutni. A múltkor azt mondta, szerencsém, hogy az anyja meghalt, mert biztosan elvált volna tőlem, olyan furcsa lettem öregségemre. Hát hazaköltöztem.

Amikor megnősültem, az égvilágon semmit nem tudtam a háztartásról. Szerencsére a feleségem olyan családból származott, ahol a lányokat megtanították a feleségek mesterségére. Így a közösen leélt negyven év házasság idején még azt sem tanultam meg, melyik fiókban van az én fehérneműm. Én hoztam a házba a pénzt, rendeztem a téli tüzelőt, segítettem a télirevaló eltevésében — és ezzel le is zárult a kötelezettségeim jegyzéke.

Az egyik kereskedelmi nagyvállalatban kaptam munkát terepi kommercialistaként. Mivel a vállalatnak volt egy könyvkereskedelmi részlege, kaptam egy kombit, azt teleraktuk a legújabb kiadványokkal, és elindult az én könyvügynöki munkám, melyet csaknem harminc évig csináltam. Rengeteget voltam házon kívül, de tudtam, hogy otthon minden rendben van, mert a feleségem kifogástalanul irányította a család hajóját. Sajnos aktív résztvevője voltam a társadalom átalakulásának, a hétmérföldes csizmában rohanó fejlődésnek. És elszenvedője mindennek. Mert aki a szabályokat hozza, az nem nagyon törődik a következményekkel. Amikor a feleségem halála után nyugdíjba vonultam, akkor kezdtem el járni bevásárolni, szétnézni a piacon, beszélni az emberekkel. Esténként pedig híreket néztem, és egyre erősödött bennem a tehetetlen elkeseredés „fejlődésünk” miatt. Mindenekelőtt nem tudom elhinni, mit csinálnak az élelmiszereinkkel. Például a tejjel. Felfordul a gyomrom, amikor a friss tej kupakján elolvasom, hogy hat napig fogyasztható. Gondolja el, mennyi vegyi anyagot kevernek abba a fehér folyadékba, amelyet tejnek csúfolnak, ha az kibírja hat napig, és nem savanyodik meg. Az unokáim nem is ismerik a finom, friss tej ízét, illatát. Feldarabolják a krumplit, lefagyasztják, aztán beleteszik valamilyen forró levegővel működő sütőbe, és a se szaga, se íze valamit sült krumplinak hívják.

Szeretném meghívni sült krumplira ennek az eszköznek a feltalálóját, jöjjön el hozzám ebédre, majd én sütök neki a nagymamám hatliteres, fekete lábosában, mely ma is ott lóg a kamrában a kampósszegen, várva, hogy visszatérjen használatba. Arról a szégyenről nem is beszélve, hogy a ludasi háziasszony a boltban veszi a kínai íztelen-szagtalan fokhagymát, mert nem fizetődik ki neki a kertjében termelni.

Nehogy azt gondolja, hogy egy földhözragadt, ostoba ember vagyok. Foglalkozásomnál fogva rengeteget olvastam, tudom, hogy minden fejlődik, de el kell ismerni, hogy vannak eszméletlen ostobaságok. Az ország vezetője szerint öt év múlva repülő taxiszolgálat lesz Belgrádban. Mondja, miért kell ilyesmi, hiszen az ország nagyobb részében még ma sincs autóbuszjárat falvak, települések között, hogy megkönnyítse az utazó dolgozók, tanulók helyzetét. Amikor a lányoméknál erről kezdtem beszélni, ő azt mondta, fogalmam sincs az életről, a haladásról. Nem akartam vitatkozni, hát elmentem. De ettől még megmaradt bennem a keserűség, hogy mindent modernizálni akarunk. Fájó szívvel és tehetetlen haraggal olvasom bizonyos termékeken, hogy több mint száz éve készítik ugyanolyan módon, ugyanolyan nyersanyagokból. Hát persze, hogy van kereslet, hiszen a vevő tudja, mit vásárol.

Nem vagyok én a modernizálás ellen. De nem volna szabad felvizezni a régi, megbecsült és elismert termékeinket, és fehérített vegyületet adni gyermekeinknek az illatos, vitamindús tehéntej helyett. Nekem és a generációmnak már mindegy, eszünk-e még dödöllét vagy iszunk-e cserépköcsögből aludttejet. De ne engedjük, hogy a gyermekeink azt higgyék, a barátfüle az a pap füle.