Persze nem veszem ezt véresen komolyan, mindig belefér és akad is egy kis csúszás, spontaneitás, másokhoz való alkalmazkodás, az otthon töltött időt viszont nem szívesen osztom meg másokkal. Váratlanul.

Szívesen és nagy örömmel fogadom a családtagjaimat, a barátaimat az otthonomban, de csak akkor, ha előre megbeszéljük, egyeztetünk, keresünk egy időpontot, mely mindkettőnknek megfelel, amikor mindketten jól érezzük magunkat a közösen eltöltött időben, hiszen nem húzta keresztül a számításainkat és a terveinket a váratlan látogatás. Valamiért nem viselem jól a betoppanást. Összerezzenek, ha csöngetnek vagy kopognak az ajtón, mert lehet, hogy éppen verset írtam, takarítottam a konyhát, vagy éppen készültem aludni egy órát. Szóval, belezavarnak az énidőmbe, melyhez megteremtettem a feltételeket, letudtam a munkahelyi kötelezettségeket, hogy azzal foglalkozhassak, amihez kedvem van, vagy amivel kellene.

Mi ilyenkor az illendő? Hiszen nem biztos, hogy kedves arccal tudjuk fogadni a bármennyire is kedves személyt, mert ott lüktet az arcunkon a meglepődés és a csalódottság keveréke, hogy nem vártuk a vendéget. Megsértődik-e, ha őszintén elmondjuk, hogy ki vagyunk merülve, fárasztó volt a napunk, és semmire sem vágyunk jobban, mint hogy ledőljünk egy kicsit. Megérti-e, hogy az előző napon le kellett volna adni a beígért verseket a folyóiratnak, és most jutottunk oda, hogy nekiüljünk az alkotásnak. Mi leszünk a szemtelenek és a tiszteletlenek, vagy az, aki meg szeretett volna lepni bennünket a látogatásával?

Természetesen más a helyzet akkor, ha születésnapunk van, hiszen olyankor számítunk a meglepetésre. Nem tudom, mi a helyes cselekedet ebben az esetben, talán jó lenne belegondolni abba, hogy az a bizonyos embertársunk mennyire elfoglalt, és inkább rácsörögni, hogy biztosra menjünk, nem zavarjuk, várja az érkezésünket. Tartsuk tiszteletben, hogy valaki órarend szerint működik.