Hamarosan megtudtam, hogy a szárazmalom attól száraz, mert nem vízimalom, még csak nem is szélmalom: lóval vagy más igásállattal hajtják. Nos, ezt tisztázva léptem be a járószínbe — mint megtudtam, malomalj vagy keringősátor névvel is illetik azt a helyiséget, ahol a lovak húzzák a méretes fogaskereket, amely működésbe hozza a malomszerkezetet. A járószín tetőszerkezete tizennégy alacsony téglaoszlopon nyugszik, így tizennégy oldalú gúla alakja van, apró hódfarkú cseréppel födték. Az öt pár lóval vagy más igásállattal hajtható nagykerék átmérője 45 méter, 12 medvegerendával kapcsolódik a bálványnak (vagy a helyiek által popának) nevezett függőleges főtengelyhez. A nagykerék külső kerületéhez, a keringőtalphoz 516, keményfából készült fogat erősítettek, azok hozzák mozgásba a két malomszerkezetet és a szitarendszert. A bálvány alsó része rögzített, kőből és vasból készített alapon nyugvó sínágyon forog, felső része azonban mozgatható a gerendák közé épített sínágyazatban. A popa felső részének elcsúsztatásával a kereket kissé oldalra lehetett fordítani, így befoghatták az állatokat a kerék belsejében található kocsirudakhoz. Maximális kapacitással — azaz öt pár ló által hajtva — a malom óránként egy mázsa lisztet őrölt. Igény szerint — a malomkövek cseréjét követően — paprikát vagy a helyiek által cimetnek nevezett fahéjat is őröltek.

István Márta helytörténész egyik kötetét a nagykikindai szárazmalomnak — illetve az azt működtető Krümmer családnak — szentelte, és külön fejezet foglalkozik vele Nagykikinda eltűnt német polgárságának emléket állító könyvében is. Mint írja, a Krümmerek (nevüket a Krimmer vagy Grimmer változatban is használták) a Bánát betelepítésekor, 1769—70-ben érkeztek a térségbe a mai luxemburgi—belga határ térségéből — akárcsak az erdélyi szászok egy része pár száz évvel korábban.

István Márta adatai szerint a Bánságban a legrégebbi szárazmalom 1727-ben épült Pancsován, „a nagykikindai körzetben 1798-ban tesznek említést egy szárazmalom építéséről”, de 1781-ben tizenhét szárazmalom működött a városban, két évtizeddel később már harminckettőre emelkedett a számuk, „a legtöbb szárazmalmot 1847-ben jegyeztek fel”. Minthogy könnyen lángra lobbantak a fából készült szerkezetek, csak a város peremén emelhették őket.

Krümmer Fábián 1909-ben vette birtokába a tíz évvel korábban épült szárazmalmot, annak szerkezetét Padén vásárolták, szétszedték, és Nagykikindán szerelték össze, a kőművesmunkát Miša Marvai, az ácsmunkát pedig Darvai József végezte. Krümmer 1916-ban téglából építette fel családi házát a malom mellett, de sokáig nem élvezhette, mert „a húszas években elhunyt, és a malmot fia, Johann vette át”.

A szemet gyönyörködtető, méretes szerkezetet a módosabbak hat pár lóval hozták működésbe, egy pár lóval óránként 100 kiló búzát lehetett őrölni. „A lovakról azoknak kellett gondoskodniuk, akik őröltettek.” Az ügyfelek többsége nem volt vagyonos ember, így patkolatlan igásállattal érkeztek, s hogy az állatok patáját ne sértse fel a téglával burkolt járókör, beszórták homokkal.

Mivel az őrlés nagy zajjal járt, így érthető a mondás, amellyel a meg nem hallgatott intelmet illetik: malomban hegedül.

A leírások szerint hajdanán a malom olyan lehetett, mint ma a borbély- vagy a fodrászműhely — sorukra várva az emberek mindenfélét összehordtak, így van igazságtartalma a mondásnak: mit a piacon és a malomban tudnak, az nem titok. Olyannyira, hogy a színpadi szerzőket is megihlette. A kolozsvári Magyar Polgár hírlap 1883 áprilisában színházitárca-rovatában húzza rá a vizes lepedőt Vidor Pál Szárazmalom című népszínművére, amelyet még a kor ünnepelt primadonnája, Blaha Lujza alakítása sem tudott megmenteni a bukástól.

Képletesen szólva a Krümmer-féle szárazmalom függönye utólszor 1943—44-ben gördült le, amikor a német hadsereg betiltotta a működését, azt gyanítva, hogy a partizánokat látja el liszttel, 1945-ben államosították, s 1951-ben kulturális-történelmi örökségnek nyilvánították. A családi házban Johann Krümmer Elisabeth és Valéria nevű unokája él, három másik Krümmer leszármazottal együtt kérik vissza államosított jussukat.

A malom jó állapotban van, faszerkezete lenyűgöző, a gondnok pedig készségesen válaszol a magunkfajta turisták kérdéseire. Megmutatja a meghajtószerkezetet, elmagyarázza a működését, majd ismerteti a két műszaki ékszert, a két malomkőpárt, amely egy időben akár kétfajta gabonát, netán paprikát vagy fahéjat is őrölhetett, ha a megfelelő követ szerelte fel a molnár.

A 19. század közepén Nagykikindán ötvenegy hasonló malom működött, ma ez az egyedüli az egész Vajdaságban. A nagykikindai szárazmalom a Magyarország és Szerbia területén található Malmok útja tematikus útvonal egyik állomása. Az úton haladva felkereshető még Kiskunfélegyházán a Pajkos-Szabó-féle szélmalom a Kiskun Múzeum udvarán, az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark területén található malmok: a szentes-donáti szélmalom; a mártélyi (deszka) széldaráló másolata; a mindszenti (vályogfalú) széldaráló és a járgányos paprikamalom; Hódmezővásárhelyen a Tornyai János Múzeumhoz tartozó mártélyi (deszka) széldaráló és Papi-malom; valamint a szerbiai Orom községben a Bajúsz-Kovács-féle szélmalom.

(Sarány István csíkszeredai kollégánk esszéje teljes terjedelmében a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének hamarosan megjelenő riportkönyvében olvasható.)

A szerző felvételei