...azok a martalócok, akikkel kapcsolatban többször is figyelmeztették a vendégek a tulajdonosokat, hogy váltsák le őket sürgősen, mert a különben is erőszakos szerbiai társadalom fiataljai nagy részének példaképei — ezt termeli a szegénység — Arkannal, Legijával és az előbbi filléres özvegyével, Svetlana Ražnatović—Cecával együtt. A szilikonos, ötven-egynéhány évesnek látszó nőszemély továbbra is közönségkedvenc Szerbia szűkebb területén, feltételezem, Dél-Szerbiában. (Az értelmesebb belgrádiaktól ugyanis már kaptam olyan elektronikus körlevelet, melyben egy utcai áramelosztó betonfalára ragasztott teljes alakos fotójával a koncertjét hirdető poszter látható, a kép alján fekete csíkban ezzel a felirattal: Poslednji pozdrav! R.I.P.) A közkedveltségnek és lankadatlan sikernek örvendő ócska, giccses jelenség, a primitivizmust terjesztő, az erőszakot nyíltan hirdető tehetségtelen „énekesnő”, hogy szebbet ne mondjak, még mindig szabadlábon van az ellene felhozott sikkasztási, csalási stb. vádak ellenére, és társai a „Farmák”-ban (ezek olyan Big Brother-jellegű műsorok, amelyektől a jobb ízlésű emberek legszívesebben sikítva rohannának okádni) rendszeresen mutogatják bájaikat a tökkelütött, két értelmes mondatot is összerakni képtelen, agyzsugorodásban szenvedő libák a kigyúrt vagy egyszerűen csak nyersparaszt alanyokkal együtt. (Magamban „subarások”-nak nevezem őket, akiket az újvidéki szerb és montenegrói haverjaim a ’80-as évek vége felé, amikor a joghurtforradalom diadalíve már büszkén ragyoghatott, gúnyos-vicces felkiáltással ezt kérdezték: „Kakve su to j***** Šubare!”, utalva ezzel az érintettek primitívségére, arra, hogy a legszebb népi hagyományokat a legborzasztóbb módon kiaknázó — de mégis inkább teheráni — melódiáktól zengett akkoriban is és szinte azóta is minden kocsma.) Eszembe is jut olykor, s ha véletlenül rákattintok a Pinkre, odacsapom a távirányítót a sarokba, mert mint egy mérgezett aknamező, terpeszkedik előttem ez a rózsaszín ocsmányság. Kíváncsi vagyok, vajon tudják-e a tévéállomás tulajdonosai, hogy a „pinky” az amerikai szlengben leszboszi nőt jelent, s kíváncsi vagyok arra is, hogy micsoda államberendezés az, amely megengedi, hogy ez az exprivát véleményem szerint Pink nevű szeméttelep 30 csatornásra bővüljön. (Milyen megfelelő szó volna a szennyvízelvezető csatorna, nem?)
Meglepett, hogyan garázdálkodtak a minap — a szegénységben, háborúkban, ízlésnélküliségben felnövekedett nemzedék generálta, s már elfogadott normákat is mellőzve — az ártatlan belgrádi egyetemista, a csendes, finom modorúnak mondott Freierman gyilkosai, hogyan tördösték vademberek módjára a megbecsült értelmiségi gerincét, s mily állati — szinte démoni — agresszióval ölték meg őt.
„Lepo smo vam mesec dana govorili, da tu stoku uklonite sa obezbedjenja, a vi niste hteli slušati” — szólt egy felháborodott belgrádi  elektronikus formában annak a bizonyos Splavnak (tutajbárnak vagy tutajdiszkónak, ha szabad így neveznem) a tulajdonosaihoz, ahol az eset megtörtént. S a helyszínen is többen tiltakoztak és gyújtottak gyertyát az elhunyt emlékére.
Az én arcomat először akkor törték össze az Arkanoid fajok, amikor Újvidéken a Koncert godine nevű óévbúcsúztató/újévköszöntő koncertre szerettem volna bejutni 1996 telén (míg közben folytak a rezsimellenes egyetemistafelvonulások). Egy kidobó minden ok nélkül nekem esett, s addig vert-ütött, amíg el nem terültem a SPENS előtti csúszós és havas márványkockákon. Ötször küldött a földre. Az akkor szerzett orrsövényferdülés egy életre „megszépítette” a mindennapjaimat. Pedig akkor egyetlen magyar szó sem hagyta el az ajkamat, ki volt zárva, hogy támadóm nemzeti alapon vett célba. Mindahányszor fölkeltem, kértem, hagyja abba, mert nincs oka a verekedésre, de erre még inkább beindult, úgyhogy egy másik faj viselkedési mintáit véltem benne felfedezni: a frusztrált Arkanoid faj személyiségjegyeit.
Nem fordultam rendőrséghez. Pedig megtehettem volna. Úgy gondoltam, egyszer történt meg, nem vészes.
Másodszor pedig, nem is olyan régen, Szabadka tágabb központjában „preparálták” sikeresen az arcom, azaz választották le sikeresen (hátulról, plekóból, bokszerrel) az alsó állkapcsom a fölsőről. Egy hónapig acélszállal volt összevarrva az állkapcsom, a levest is csak szalmaszálon szürcsölhettem. A tetteseket kézre kerítette a rendőrség, csakhogy épp vádat nem emelt ellenük (egyelőre)!
Pedig bízom az igazságban, bízom a bíróság igazságos munkájában.
Arkanoid, Pink-tenyészet az ilyen fajta. Fekete, csillogó Adidas-gatyó, vagy valami hasonló, egészen rövidre (szinte nullásra) nyírt haj, testhezálló fehér póló. Vágya? Verekedés, pénz, vastag aranylánc, lehetőleg egy Kawasaki meg egy szili-konos nő — mindegy, hogy milyen, csak „szőke” legyen.
A múlt héten az ismerősömmel (nem magyar nemzetiségű) történt meg, hogy miután elhagyta a szórakozóhelyet, a kidobók kinn megvárták (úgy látszik, zavarta őket, hogy nincsenek olyan szerencsés helyzetben, mint a zenészek, akiknek az ismerősöm apránként kb. 60 eurót adagolt), és ahelyett, hogy örültek volna, hogy van forgalom, megy a bolt, úgy összeverték, hogy a kórházban kötött ki.
A katona, az katona, szakmája a gyilkolás, a rendőr, az rendőr, szakmája a rend fenntartása, ha kell, erőszakkal is. De az a csomó bunkó, akit a Pink termel ki, a céltalan erőszak csapdájában vergődve zuhan, zuhan és zuhan. Éppúgy, ahogy a Pink-jellegű televíziók „nevelése” által az egész szerbiai társadalom is. Ezért vélem betiltandónak a Cécókat s az Arkanoid fajokat. És mindenekelőtt azt a televíziót, amely ezt a primitivizmust propagálja. Szilikonos női és izmos férfitest, olyan test, amely pénzért és hatalomért gyilkol, nem lehet az eljövendő generációk ideálja. A Pink nem köteles adót sem fizetni, több száz millióval „lóg” az országnak, a múlt hetekben közölt adatok szerint pontosan 746 millióval. Željko Mitrović tulajdonos már nem először élt vissza a nemzeti frekvenciával, személyes érdekből kampányoz a Blic ellen (mert az megírta, hogyan gázolta el szuperszonikus autójával Mitrović fiacskája a harmadikos-negyedikes diáklányt), mint ahogy előbb a horvát állam ellen is (anno elkobozták illegálisan szerzett jachtját) és egyben mindannyiunk ellen is, akikben maradt még legalább annyi ész, hogy gyorsan műsort váltsunk, ha a jobb fölső sarokban valami rózsaszín tűnik fel.
A minap még Ferenc pápa is ki merte jelenteni, hogy a homoszexuálisokat nem kell marginalizálni, sem kiközösíteni, hanem integrálni a társadalomba... Nekem azonban erős kételyeim vannak afelől, hogy az Arkanoidok és a Pink-nézők valaha is képesek lesznek integrálódni a modern Európába. Afelől pedig még inkább, hogy eme tévécsatorna tulajdonosa(i) képesek lesznek-e valaha is emberszabású módon viselkedni.