A Fekete hattyú óta tudjuk, hogy a versenyszellemet, a testi gyötrelmeket és a lelki sebeket bemutató táncos filmeknek ma is van létjogosultságuk, akkor is, ha ezek az alkotások többször vetik el a sulykot, és készülnek olyan írók, rendezők keze által, akiknek halvány fogalmuk sincs erről a világról. A Polina valami egészen más.

Az elmúlt negyven év kétségtelenül egyik legmeghatározóbb filmes pillanata az volt, amikor Jennifer Beals lélegzetelállító táncot mutat be a Flashdance-ben, ami egyszerre volt vicces, zavarba ejtő és ikonikus. A Polina ezt a jelenetet megfosztja mindenféle mítosztól, és átülteti egy európai művészfilm formavilágába. Egy orosz balerina halad előre az eleganciával átszőtt komolyzenétől a szabad szellemű, freestyle stílusba. Dióhéjban erről szól a Valérie Müller és Angelin Preljocaj közös rendezésében készült francia alkotás.

Polina (Anastasia Shevtsova) boldogtalan, nyomorult világban nő fel. Kilátástalan jövőkép, szegény szülők, akiknek egyetlen esélyük lányuk tehetsége. Apja (Miglen Mirtchev) maffiaügyletekből él, arany nyakláncok csillogásában és sötét üzelmek sikátoraiban: péppé verik, zsarolják, fenyegetik, és tartozások törlesztését követelik tőle. A Polina talán itt általánosít a leginkább, ezeket a szituációkat ugyanis a forgatókönyv az orosz munkásélet természetes velejáróiként mutatja be, fekete és fehér alapon, többször is kimondva, innen menekülni kell, bárhová, mielőbb.

Polina bejut egy előkelő iskolába, ahol Bojinski nevelő (Alekszej Guszkov) azonnal látja, őstehetség került az iskolába. Éppen ezért pokollá teszi az életét, a szemébe mondja, hogy nem eléggé hajlékony, nincs jövője. A film ezen íve éppen azt a közönségigényt igyekszik kielégíteni, amely egy csiszolatlan gyémánt tökéletessé művelését mutatatja be. És valóban, első látásra erről szól Polina története. Az egyik rendező, Angelin Preljocaj, elismert francia koreográfus, így a bennfenteseknek azonnal le fog esni, hogy a nézőket transzba ejtő, szédületes táncfesztivál lesz ez a film, és a 108 perces alkotás utolsó momentumáig erre törekednek majd.

Érdekesség, hogy a Polina egy képregény-adaptáció, mely eredetileg a táncosok szenvedélyét, érzékenységét, személyiségük összetettségét veszi górcső alá. A filmben hosszú percek telnek el szavak, dialógus nélkül. Anastasia Shevtsova csodálatos munkát végzett a karakterével, vizuális szenzáció, amit művel. Agónia és extázis kéz a kézben, váltakozva ejti rabul az elsősorban táncszerető nézőket.

Nem hiszem, hogy mainstream közönségfilm lesz belőle, és nagyon jó, hogy egy percig sem szeretne az lenni. A címszereplő, Anastasia ráadásul igazi szépség, aki minden helyzetben, jelenetben képes volt felölteni a megfelelő maszkot. Érzések széles skálájának bemutatására képes, ezzel pedig a legnagyobb táncos-énekes színésznőket, művészeket idézi meg. A szereposztás általa lesz tökéletes. A Polina mondandóját az első- és a harmadrendűség, a klasszikus és a kortárs, a stúdió- és az utcai művészet örök szembenállása adja.

Polina az utolsó pillanatban mindent felad. Beleszeret egy csoporttársába, a jóképű és ellenállhatatlan Adrienbe (Niels Schneider), és Franciaországba szökik vele. Mi pedig azon tűnődünk majd, hogy Polina vajon a szülői próféciákat követi-e, vagy más oka is van arra, hogy mindent hátrahagyjon. Az az igazság, hogy halálosan unja a balerinakarriert, másra vágyik, valami újra, féktelenre és szabadra. Ez az indok pedig bőven elég. Megismerkedik Juliette Binoche karakterével, aki modern táncra kezdi oktatni, de a leosztás ugyanaz marad. Kritika és bántó hangnem. Merevnek, régimódinak tartják, reménytelennek.

Innentől persze már számítunk a katarzisra: arra, hogy Polina végre a sztratoszférába emelkedik, és tündököl. De mégsem ez történik, hiszen hősnőnknek előbb jó mélyre kell zuhannia ahhoz, hogy később szárnyalni tudjon. Az élet ebből a világból is továbbsodorja majd, mert a belső hang nem hagyja nyugodni. A néző itt szembesülhet majd először azzal, hogy hiába követtük Polina életútját, végig izolált és távoli szemlélői leszünk az eseményeknek, a film végére pedig a távolság fényévekké növekszik majd. Akkorra viszont már kénytelenek leszünk belenyugodni döntéseibe. Végérvényesen rájövünk, hogy egy kicsit talán újra a Flashdance-t szerettük volna látni. Ez a film viszont sohasem akart az lenni.

Nyitókép: Indiware.com