Néhány hónappal az I. világháború kitörése előtt merült fel, a művészet decentralizációja jegyében, egy palicsi festőkolónia megalapításának ötlete. A sors iróniája, hogy a történelem jobbára a sikeres vállalkozásokat és kezdeményezéseket jegyzi, a sikertelenekről nem mindig emlékezik meg, pedig néha éppen azok a sokatmondóak, mert egy-egy korszak igényeit tükrözik. Ez a helyzet a palicsi művésztelep megalakításának kezdeményezésével is, melyet terjedelmes, programszerű cikkében 1914 februárjában Pechán József (1875—1922), a jeles verbászi festő vetett fel, és melynek realizálását — úgy tűnik, több évre — a háború kitörése akasztotta meg.
„Szeretni kell Palicsot, mert Palics megérdemli”
Az I. világháború előtti években Palics szépen fejlődő fürdő volt, „az alföld tengerszeme”, ahol a fürdőélet lassan, de biztosan fejlődött, a látogatók száma évről évre növekedett, annak megfelelően pedig a bevétel is. S ezt a felfelé ívelést azokban az években is sikerült megtartania, amelyekben más magyarországi fürdők veszteséggel dolgoztak, vagy kénytelenek voltak lerövidíteni a fürdőszezont. Palicsnak mindig volt valami szeretetre méltó bája és meghitt hangulata, mely miatt sokan kedvelték, és mely miatt évente vissza-visszatértek. Erről tanúskodik a korabeli szabadkai sajtó is, mely rendszeresen cikkezett a fürdőszezonról, rendezvényekről. A korabeli fürdőéletről szóló írások ma is színes, eleven, élvezetes olvasmányok.
Régi palicsi képeslap (A szerző gyűjteményéből)
A hivatalos fürdőszezon rendszerint ünnepélyesen május 1-jén kezdődött a katonazenekar kétórás térzenéjével. Azután a fürdővendégeket naponta, minden délután a katonazenekar szórakoztatta, este pedig Bodrics Miska bandája. A szabadkaiak (akárcsak az érkező vendégek) akkortájt már villamossal rándulhattak ki Palicsra, melynek zöldfelületeiről és szemet gyönyörködtető virágágyásairól a városi főkertész gondoskodott.
1913 nyarán készült el egyik látványossága, a szökőkút, mely a beharangozás szerint „színes sugarakban fogja önteni a vizet”. A sajtó rendre hírt adott a Palicsra látogató illusztris vendégekről.
Régi palicsi képeslap (A szerző gyűjteményéből)
Ennek köszönhetően tudjuk, hogy 1913 nyarán napról napra újabb és újabb nyaralók érkeztek Bácskából, Csongrád és Csanád megyékből. Mint a Bácskai Napló írta, „észrevette és megszerette Palicsot Budapest is, ahonnan már eddig is sok fürdővendég érkezett, de június végére több előkelő művész is Palicsra jön üdülni”.
Akkortájt jártak ott a hódmezővásárhelyi óvónőképző növendékei, a gazdag bácskai birtokosok pedig Bácskai Galamblövő Versenyt rendeztek. A pancsovai polgári iskola tanárai és tanulói is csoportosan kirándultak Palicsra, sőt, 1913 nyarán oda várták a feministák nemzetközi kongresszusának több mint negyven tagját is (!). Érdekességként mondjuk el, hogy 1913. június 15-én Palics volt a színhelye a szabadkai főgimnáziumban 1903-ban érettségizett diákok tízéves találkozójának, akik között ott volt Kosztolányi Dezső is. Gyóni Géza indiszkréciójának köszönhetően tudjuk azt is, hogy az egyik palicsi kút kövébe többen vésték bele nevüket, „a maradandóság kövébe azonban azok közül csupán Kosztolányi Dezső, a poéta véste be nevét, s ezt a kutat a jövendő az ő nevéről fogja ismerni”.
Palicson akkortájt már működött egy mozi, a Palics-Mozgó, mely naponta háromszor vetített filmeket a fürdőközönség szórakoztatására. A XX. század elején megnövekedett a villabérletek száma, a teniszpályákból meg a vendéglátóipari szolgáltatásokból származó bevétel, és sokatmondó adat, hogy 1913-ban, a fürdőszezon idejére (májustól szeptemberig) a szabadka—palicsi villamosjáratra 801 bérletjegyet és 335 500 személyjegyet váltottak (!). Élénk volt ott a társas élet is. Csáth Géza (dr. Brenner József) akkori fürdőorvos tanúsága szerint „a bálok és hangversenyek, amelyeket Dembitz igazgató úr avatottsággal rendezett, valósággal a régi megyebálak fényét varázsolta vissza Palicsra. Kár, hogy senki sem gondolt még arra, hogy Palicson téli szezont is lehetne teremteni. […] A befagyott palicsi tó páratlan korcsolyapálya és a téli sport egyéb síkföldi ágait is divatba lehetne hozni Palicson egy kis szeretettel. Az a fő, hogy szeretni kell Palicsot, úgy ahogy néhány száz ember már szereti is. […] Szeretni kell Palicsot, mert Palics megérdemli”.
Zenei rendezvények, sportesemények, műkedvelő előadások, filmvetítések is szerepeltek Palics kínálatában, csak egy dolog hiányzott: egy festőket tömörítő művésztelep. Úgy tűnik, hogy 1914 legelején Tibor Ernő jeles nagyváradi festő nagy érdeklődést keltő szabadkai kiállítása, valamint a kecskeméti művészkolónia tagjainak kilátásba helyezett csoportos tárlata adott nyomatékot az ötletnek, melyet a Bácskai Hírlap is hathatósan felkarolt.
Pechán művésztelep-alapítási érvei
Pechán József a Braun Henrik szerkesztette szabadkai Bácskai Hírlapban 1914. február 1-jén közölte a Művésztelep Palicson című hosszabb (kezdeményező) írását, vagy ahogyan jómaga fogalmazott, kis fejtegetését. Bizonyíték hiányában csak találgathatjuk, hogy erre Braun Henrik kérte volna fel, vagy éppenséggel saját elhatározása volt, de az írásból mindenképp kitetszik, hogy komoly, kezdeményező jelleggel íródott egy Palicson létesítendő művészkolónia érdekében. A lap későbbi cikkeiből egyértelműen kiviláglik, hogy a palicsi művészkolónia létesítésének „propagandája” a Bácskai Hírlap hasábjain indult meg, ami azt látszik megerősíteni, hogy Pechán mégis felkérésre írhatta meg cikkét. Hiszen Braun Henrik lapja akkortájt igencsak fájlalta, hogy „a vidéken, sajnos még nagyobbára vándorapostolok módjára utaznak át a művészek, attól a kevés kivételes helytől eltekintve, ahol már otthona nyílt a képzőművészetek egyik-másik ágának, a fejlődésképes művésztelepek formájában”.
Pechán József (1875—1922), a jeles verbászi festőművész (a szerző gyűjteményéből)
Palics akkor még sajnos nem tartozott e „kivételes helyek” közé. Pechán több érvet is felsorakoztat amellett, hogy miért volna jó éppen Palicson létesíteni egy művészkolóniát.
„Untalan halljuk, hogy olyan szegény országban mint a miénk, hol iskolára, kórházra sincs elegendő pénz, fényűzés számba megy a művészet szeretete és pártolása, de ez az okoskodás hamis alapokon indul. […] Csak idehaza mostoha gyermeke még a művészet a magyar társadalomnak. […] Művészetünket csak most kezdjük decentralizálni. Ennek a decentralizációnak leghathatósabb formája pedig a művész-telepek létesítése. És ezen a ponton válik aktuálissá ez a kis fejtegetés.
Csodálatos, hogy Bácska, hogy Szabadka máig nem gondolt még arra, milyen virágzó művésztelepet lehetne építeni Palicson. A gyors és közvetlen kapcsolat Szabadkával, s ezen keresztül a fővárossal predesztinálják Palicsot egy művész-kolónia megteremtésére. Nem is szólva arról, hogy Palicsnak fürdőhely mivolta, festői motívumokban bőségesen gazdag vidéke, mennyire kedvező volna a művésztelep létesítésére. De érthetetlen ez a nemtörődömség és közöny, már csak azért is, mert az embereket az önzésük is kellett volna már, hogy rávezesse erre az ötletre. Ne beszéljünk kultúráról és művészetről, csak nézzük az önzés szempontjából: lehete-e, kell-e — jó volna-e Palicson művésztelepet létesíteni. Az okos önzés is azt diktálja a megyének, illetve Szabadkának, hogy a művésztelepet csinálja meg.
Miért?
Mert nemcsak mérhetetlen erkölcsi súlyt adna ez a városnak, de még anyagi előnyökkel is járna. Hiszen az a sok piktor, kiknek a művésztelep otthont nyújtana, emelné a gazdasági forgalmat is. A telep kiállítására becsődülne a vidék egész intelligenciája; felkeresnék a kolóniát a fővárosi művészek és hírlapírók s szétvinnék hírét, dicsőségét a városnak országszerte. Egyébként, hogy mit jelent egy művésztelep egy városnak, azt Nagybánya, Szolnok, Kecskemét, Kassa, Gödöllő példája fényesen illusztrálja.
[…] Bízunk benne, hogy a megye és Szabadka város vezető emberei s ez a minden kultúrkérdés iránt fogékony szabadkai intelligencia, meg fogják találni a módját annak, hogyan kellene minél rövidebb idő alatt és minél jobban megteremteni a palicsi művészkolóniát. Ezzel a nemes és okos gesztusával a maga társadalmi életét is változatosabbá, tartalmasabbá és élvezetesebbé tenné, ha idehozza a magyar ős-gaminek ezt a legtipikusabb fajtáját: a festőt. Forgalmat szerez a városnak, új pénzforrásokat nyit meg népének és olyan dicsőséget a vármegyének mely a legszebb históriai tettekkel is kiállja a versenyt. A magyar kultúra történetének egyik legszebb emléke Bács-Bodrog megyéhez fog fűződni, ha megteremti ezt a nagyjövőjű, minden tekintetben nagy fontosságú intézményt.”
Pechán kezdeményező cikke után várható volt, hogy mások is (szóban, írásban vagy anyagilag) támogatni fogják az ötletet, de ez érthetetlen okok miatt elmaradt. Az is lehet, hogy túl korai volt. Időközben, néhány hónap múltán, kirobbant az I. világháború, mely eleve derékba tört minden kezdeményezést. A palicsi művésztelep csak évekkel később jött létre, ám sajnos akkor is igen rövid életűnek bizonyult. Mint egyik tanulmányában B. Szabó György magyarázta, „a világháború előtti polgári jólét, az anyagi biztonság, a gazdasági felszabadulás, az erős kapcsolatok az ország fővárosával és a hazai kultúrélet vérkeringésbe való bekapcsolódás, kedvezőtlen körülmény volt egy sajátosan délvidéki képzőművészet kialakulására”.
Pechán József kezdeményező írása (Bácskai Hírlap, 1914. febr. 1.)
Források: Bácskai Hírlap (1913. ápr. 29.; máj. 11.; máj. 25.; jún. 7.; jún. 8.; jún. 15.; júl. 13; okt. 5.; 1914. febr. 1.; febr. 11.; febr. 28.); Becskereki Szabó György: A délvidéki magyar képzőművészet. Szépművészet (1943/5, 83.); Bela Duranci: Pechán József és a nagybányai „neók”. Létünk (1977/6, 799.); Bela Duranci: A topolyai művésztelep negyed évszázados fejlődése. Létünk (1979/2, 377.); Bela Duranci: Vajdaság képzőművészete (IX.). Híd (1986/10, 1266.); Gulyás Gizella: Pechán József. Nagy Ildikó (szerk.): Nagybánya művészete. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1996, 313–314.
