Tavaly nyárra már szépen felcseperedtek, és rendszeres napi programjukká vált a kerti tavunkban úszkáló kishalak zargatása. Az áttetsző vízben jól látszottak a kárászkák és a pici törpeharcsák — ez igencsak izgatta cicáink fantáziáját. A vízben való pancsolástól persze csak lucskosak lettek, de zsákmányt nem sikerült ejteniük. Álmuk csak akkor teljesedett be, amikor Tádét horgászni tanítottam a tavacskában, és a kifogott kishalak némelyikét a macskák kapták. Persze az unokám nem szívesen áldozta fel a szerinte szép napkárászokat, de némi rábeszélés után adott néhányat a cicáknak. A két serdülő közül Fili kedvelte inkább a szúrós eledelt. Néha szálka is szúródott a szájába, de feleségemnek mindig sikerült kioperálnia. Ezek az apró kellemetlenségek nem szegték cicánk kedvét, és nem tágított mellőlünk, amikor pecabottal közelítettünk a tóhoz.

A macskaélet velejárójaként a már ivarérett Timoti nevű fiúcicánkat a Filihez odasereglő öreg kandúrok egy éjszaka megfojtották. Estenként seprűvel felfegyverkezve őriztem a megmaradt nőstényünk szüzességét, de hiába, mert amikor elzavartam az artikulálatlanul nyivákoló szürke kandúrt, Fili utánaszaladt a tujasor alá. Meg is lett az eredménye: hamarosan egy tigrismintás kismacskát hozott a küszöbünkre. Feleségem és unokám természetesen azonnal pártfogásukba vette, és mivel nem tudtuk még a nemét, egyszerűen a Picicica nevet kapta.

A kismama még javában szoptatta, de Picicica már ott lábatlankodott, amikor pecáztunk a tavon. Fili transzba esve rohangált a parton, és rendre elriasztotta a halakat. Ha mégis sikerült kifognunk valamelyiket, arra rögtön lecsapott, és fuldokolva nyelte, szinte torokra, mérettől függetlenül. Idővel megcsappant a halállomány, így Tádéval utánpótlásért jártunk Palicsra. Nem is haragudtam a halat kedvelő macskáinkra, életemben először ugyanis pecázni küldött a feleségem! Ettől kezdve a bűvös jelszót bevetve (a cicák éhesek) bármikor nyugodtan lógathattam, csupán arra kellett vigyáznom, hogy mindig hallal térjek haza. Pindurka is szépen cseperedett, és amikor elérkezettnek láttam a pillanatot, felszeltem egy kisebb halacskát, és elé tettem. Hátát felpúposítva, égnek álló szőrrel, éktelenül morogva vetette magát a húsdarabra. Fenyegetően tekingetett körbe, miközben ráült a maradékra. Ezt a mutatványt minden alkalommal megismételte, amikor halat kapott. Annyira elszántan védte zsákmányát, hogy szinte lehetetlen volt elvenni tőle. A kifogott, még levegőben levő kárászra tigrisugrással vetette rá magát, és ott lógott a zsinegen, mint egy karácsonyfadísz. Elrettenthetetlenségét akkor bizonyította leginkább, amikor az utcára nyíló garázsajtónál adtam neki oda a halat, és egy falka kóbor kutya előtt találta magát. Befuthatott volna a kocsi alá, vagy beugorhatott volna a kerítésen is, de Picicica nem olyan családban született. Dühösen morogva, karmait kiengedve fordult szembe az ebekkel, aminek eredményeként azok farkukat behúzva, nyüszítve eloldalogtak.

Nyár végén jöttek a bajok, miután abbahagyta a szopást. Kiderült ugyanis, hogy a halon kívül nem hajlandó mást megenni. Naphosszat a tavacska mellett posztolt, és várta a zsákmányt. Gondoltam, lefagyasztok néhány nagyobb kárászt, és majd azt szeletelem fel neki télen. Igen ám, de az elpusztult, mozdulatlan halat nem akarta megenni. Bepanírozta homokkal, pofozta, játszott vele, de nem ette meg. Mit tehettem volna, a horgászüzletben csalihalakat vásároltam, és most azokat adagolom neki. Csak abban reménykedem, hogy gyorsan eljön a tavasz, és telefoghatom a tavacskát, hogy együtt horgászhassunk hármasban Tádussal és Pecacecával — ahogy az unokám elnevezte, a jellegtelen Picicica helyett.