Miközben Magyarországon kormányon vannak, Európa legalább tíz másik országában is a legerősebb politikai erőt képviselik a patrióták — mégsem jutnak hatalomra, mert ellenfeleik a parlamenti matematikát ügyesen kihasználva, összefogva, a választás veszteseiként többséget formálnak ellenük. A cél tehát egyértelmű: 50% + 1 szavazat. Csak így kerülhetnek kormányra a patrióták.

Fotó: MTI/Zoltan Mathe

A konzervativizmus újragondolása

Nyugat-Európában valamikor a konzervatívok képviselték a vállalkozókat, a hivatalnokokat és a tisztviselőket. A hagyományos baloldal (szocialista pártok, szociáldemokraták) a munkásokat és a bérből meg fizetésből élőket hozta össze, a liberálisok pedig a nagytőke érdekeit jelenítették meg — ez utóbbi ma sincs másként. Ez a három opció alakította a politikát, ezért vagy nagykoalíciók jöttek létre a konzervatívok és a szociáldemokraták között, vagy a liberálisokkal lépett szövetségre egyik vagy másik nagyobb párt. Ekkoriban az európai gazdaság jól működött, az európaiak viszonylag jól éltek, és a politikát többnyire felkészült, kipróbált emberek irányították. A mai politikusokhoz mérten morális és intellektuális óriások voltak, államférfiak. Közép- és Kelet-Európában kommunizmus volt, és bár a kommunisták között is akadtak értelmes döntéshozók, elsősorban a pártot kellett szolgálniuk. Nyugaton az, hogy valaki a vezetők közülük ne legyen patrióta, elképzelhetetlen volt. Politizálásuk alapja az volt, hogy az országukat képviselték, miközben a nemzetközi kapcsolatokat is fontosnak tartották. A felkészültség és a patriotizmus minden politikai opció képviselőit jellemezte. Aztán ez véget ért, és az európai politikai család mélyrepülése nagyjából Chirac, majd Merkel eltűnésével, illetve Ursula von der Leyen, Macron és a könnyen felejthető nevű brit kormányfőkkel kezdődött.

Kik vannak egy oldalon?

Talán Tony Blair fellépésével született meg az új baloldal, mely egyesítette az egyesíthetetlent: a nagytőke érdekeit a dolgozókéval. Tudnunk kell, hogy a két fél nem állhat egy oldalon — ami logikus is —, hiszen a nagytőke világa a profitmaximalizálásban érdekelt, a munkások pedig a saját életkörülményeik „maximalizálását” akarják. Ez a két véglet világosan definiált volt, tudni lehetett, kik a szocialisták, kik vezetik a szakszervezeteket, és az is egyértelmű volt, kinek kivel kell tárgyalnia és megállapodnia. Az egyezségek meg is születtek, és a gazdaság tovább működött. De Tony Blair nyomán a szocialisták oldalt váltottak, és immár ők is a nagytőkét kezdték képviselni, így a szocializmus valóban kiüresedett, közben a társadalmi különbségek is növekedtek, mert a tőke hozama mindig nagyobb volt, mint a munkaerőé, így a középréteg is lefelé csúszott. Ellenben a politizálás egyre drágább lett, és a kampányokat csak sok pénzből lehetett sikeresen végrehajtani, így a konzervatívok is lassan átcsúsztak a másik oldalra, melyen a szocialisták és a liberálisok vannak. Így ma ott tartunk, hogy bizonyos államokban csak akkor figyelnek a társadalom többségi hangjára, amikor hisztéria van, tüntetések zajlanak, kövek repülnek, kirakatok törnek be, vagy amikor az egész országot megbénító közlekedési sztrájkot szerveznek. Közben azoknak a rétegeknek az életszínvonala, amelyek nem tudnak nagy tüntetéseket szervezni, tovább romlik.

Így alakult ki a volt liberálisok, szociáldemokraták és mérsékelt konzervatívok politikai blokkja, akik a tőkések nagyobb részét képviselik. Akik nem tagozódnak be közéjük, vagy valamiért a körön kívül maradnak, egyszerűen megkapják a szélsőséges bélyeget. Emiatt az európai polgár vonakodik rájuk szavazni, hiszen az iskolában azt tanították neki, hogy a szélsőségek idézték elő Európa nagy válságait, a világháborúkat. Ez utóbbi állítás igaz, az viszont nem, hogy azok, akiket ma szélsőségesnek neveznek, ugyanezt akarnák. Például a budapesti CPAC-en is teljes békében tudnak egymás mellett ülni, közös céljaik vannak. A liberális, a szocialista és a konzervatív fogalmak is kiüresedtek mára.

A hazafias politikusok

Manapság az európai politikai színtér inkább két oldalra oszlik, mint háromra. A hazafias (patrióta) és a nem hazafias politikusok csoportja között húzódik a törésvonal. A nem hazafias politikusok találnak maguknak egy eszmét, egy nagynak és hangzatosnak tűnő frázist (valójában ürügyet), és azt képviselik, tehát nem a szavazókat, ezért költenek dollármilliókat pl. a sajtó befolyásolására, egyes civil szervezetekre, sőt, 2022 óta (pontosabban 2014, a Krím orosz elfoglalása óta) a háborúra és Ukrajna felfegyverzésére is. Oroszország ebből a szempontból nem tekinthető Európának. Ott a birodalmi gondolkodás miatt pénzt és emberéletet is feláldoznak, hiszen Oroszország valóban birodalom, szemben az egykori európai nagyhatalmakkal, melyek mára sokszor már alig számítanak középhatalomnak.

Európában az ún. fősodorhoz viszonyítva a másik oldalon találhatók a hazafias pártok, melyek az ország lakosságának igényeiből indulnak ki. Ma még konzervatívnak nevezik őket, de a mérsékelt konzervatívok is használják ezt a jelzőt, ezért sokkal találóbb patriótáknak nevezni őket, hiszen a lakosságnak szociális igényei is vannak, a nagytőkét megkerülni nem lehet, és az állam működéséhez az is fontos, hogy a hivatalok és a szolgáltatások jól működjenek, és persze a közrend, a honvédelem, a közoktatás és a közegészségügy is lényeges. Vagyis az ilyesfajta politikák magukba integrálták az egykor szocialistának és liberálisnak nevezett célokat is. Ezért lehetséges, hogy Robert Fico, a szlovákiai SMER párt elnöke szociáldemokrataként ül a patrióták között. Patriótának lenni sok módon lehet, de a lényege egy: annak az országnak az érdekeit, illetve azt a lakosságot kell képviselni, ahol megválasztották a politikust. Ezen az alapon felismerhető, hogy az egyes országoknak vannak közös érdekeik, és van hová fejlődni. Nem kell őket egy közös európai fazékban összefőzni, nem kell migrációval „kisegíteni”, nincs szükség közös kölcsönre, közös háborúra vagy brüsszeli központosításra. A kereszténység, a nemzet, a béketörekvés, a szuverenitás és a szabadság viszont nem csupán folklór vagy elvont hagyomány — ezek olyan értékek, amelyeket a patrióták Európa-szerte érvényesíteni akarnak.

Mi a patrióták dolga?

A patrióták dolga nem más, mint megtalálni otthon, a saját országukban a harmóniát a társadalom szereplői között. Ezt nyilván máshogy kell csinálni Hollandiában és Lengyelországban. Első lépésben tehát vissza kell venniük a politikai hatalmat, és megszakítani azt a diskurzust, amely nagyjából 1990-től a „minél kisebb” államról szól, vagyis arról, hogy az állam nem avatkozik be még akkor sem, ha kellene. Az állam erejének azonban akkorának kell lennie, hogy őrködni tudjon a társadalmon belüli méltányosságon. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy a tőke tisztességes haszonhoz juthasson — de csak ennyihez, ne többhöz. A tisztességtelen nyereség szóba sem jöhet. Emellett óvni kell a munka és a tudás méltóságát, vagyis a munka világát olyanná kell tenni, hogy abban ne legyen semmi, amitől a munka szégyen tárgya lehetne, ugyanígy a szakmunkásokat is meg kell becsülni. Azt sem szabad hagyni, hogy az értelmiségiek bezárkózzanak elefántcsonttornyukba, a tudásukkal képviselt minőséget el kell ismerni, hasznosítani és méltányosan megfizetni. Jó politikát ugyanis aligha lehet folytatni az egyes szaktudományok alapos ismerete nélkül. Egy politikus nem tudhat mindent, így a legjobb szakértőkkel kell konzultálnia. Egy-egy jó szakember pedig a szakmai műhelyekből nőhet ki. Ezenkívül a patrióta államnak gondoskodnia kell az öregekről, a betegekről, a szegényekről, és ami nagyon fontos, a gyermekekről. Patrióta szempontból gyermekek nélkül értelmetlen a termelés, a munka, a tudás. Úgy viszont értelmes, ha valahonnan mindent el akarnak vinni, mindent meg akarnak szerezni — a patrióták dolga ezt nem hagyni. A patrióták a valódi szabadságért is kiállnak. A kiüresített szabadság helyett a szabad gondolkodást és véleményalkotást, az igazi szabadelvűséget hirdetik.

A patriótáknak még kormányon sem könnyű, hát még úgy, amikor láthatóan összehangolt erők dolgoznak azon, hogy esélyük se legyen hatalomra jutni. Sajnos vannak olyan érdekszövetségek, amelyek nem akarják, hogy a társadalom természetes módon megújuljon, ők azok, akik amit lehet, azt el akarják vinni/venni az országból, a lakosság létszámát pedig bevándoroltatással akarják szinten tartani. Megszüntetik a helyi jellegzetességeket, a hagyományos értékeket, és Európából egy „egyenállamot” akarnak csinálni — egyfajta kulturálisan egységesített szurrogátumot létrehozni. Ezt az államot úgy tervezik, hogy a legegyszerűbb legyen „kezelni”.

Ezt nem szabad hagyni, és ezért kell a patriótákra szavazni. Első lépésben minél több patriótára van szükség. Kulcsfontosságú, hogy mindazok, akik hisznek a nemzeti önrendelkezésben, és képesek hatást gyakorolni a közéletre, hozzájáruljanak ahhoz, hogy Európa országait patrióta kormányok vezessék — olyanok, amelyek a szavazókért, az állampolgárokért, a nemzetekért, nem pedig helyettük kormányoznak. Minél több országban jutnak hatalomra a patrióták, annál inkább gyengül Brüsszel hatalma. Ha többségbe kerülnek, véget vethetnek a brüsszeli központ parancsolgatásának és önkényeskedésének, és Európa ismét a nemzetek kezébe kerülhet.