home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Pártában maradni
Perisity Irma
2022.06.17.
LXXVII. évf. 24. szám
Pártában maradni

Rovatunk, ahogy a címe is mondja, sorsokról, emberekről szól, nem pedig családokról. Ennek ellenére szinte valamennyi beszélgetőtárs sorsa szorosan kapcsolódik a családhoz. Egyértelmű bizonyítéka ez annak, hogy mindannyiunkat a családban uralkodó viszonyok, szokások, normák, érzelmek határoznak meg. A visszafogott viselkedésű, középkorú asszony is ezt állítja.

— Az újvidéki pedagógiai főiskolán úgy tanították annak idején, hogy a család a társadalom legkisebb, de legfontosabb eleme — idézi a tanultakat Noémi. — Persze már akkor, jó harminc évvel ezelőtt azt is megjósolták a tanáraink, hogy eljön az idő, amikor enyhül a család emberformáló szerepe, de szerintem ez még sokáig várat magára. Az ember nem ugorhatja át a saját árnyékát, nem viselkedhet másként, mint ahogy otthon tanították. Ahogy múlnak az évek, egyre többet elemzem, milyen volna az életem, ha másik családba születek. Már kicsi koromban éreztem, hogy nálunk valami nincs rendben. Ahogy iskolába kezdtem járni, közösen tanultam néhány osztálytársnőmmel, akikhez még ma is aktív barátság köt. Láttam mások életét, és úgy éreztem, az én otthonomban más légkör uralkodik. Az apámnak már abban az időben volt műhelye, amikor ez nem volt jellemző az iparosokra. Nagyon szerette a szakmáját, az üzlete rendkívül jó hírnévnek örvendett, így sosem volt anyagi gondunk.

Ketten vagyunk testvérek, a nővérem négy évvel idősebb, és születésétől kezdve a család üdvöskéje volt. Apám jóval idősebb volt az anyámnál, és a tény, hogy össze tudott hozni egy gyereket a fiatal feleségének, büszkévé tette őt. Élete utolsó percéig meg volt győződve arról, hogy a férfiasságát a nővérem születése tette „hivatalossá”. Az én jövetelem már nem volt szenzáció. Igaz, jobban örültek volna, ha Pistike lettem volna, de hát ezt nem én határoztam meg. Korán megtanultam, hogy egy fokkal jelentéktelenebb vagyok a nővéremnél, ez a tény végigkísért eddigi életemen, és ennek „köszönhetem”, hogy pártában maradtam. Őszintén mondom, nem az hiányzik, hogy naponta vitatkozzak egy férfival, aki a férjem, mindenféle napi problémákról, de az nagyon hiányzik, hogy az ÉN gyerekem sosem próbálta ki az ölem puhaságát. A nővéremre az egész család éber szemekkel ügyelt, én eltengődtem mellette. Húszéves voltam, amikor egy tengerparti nyaraláson megismerkedtem egy katonatiszttel, akiről csak néhány év múlva tudtam meg, hogy nős. Ma is állítom, hogy őszinte érzelmek tartottak össze bennünket, de a család tette a magáét: szétmaradtunk, mert a felesége nem akart válni. Soha többet nem akadt olyan férfi, akire rá mertem volna bízni az életemet.

Minden rosszban van valami jó, tartja a mondás, és ez igaz lehet. Azt mondják, remek pedagógus lettem, aki nemcsak tanítja, hanem neveli is a gyerekeket. És ahogy az évek múltak, egyre fontosabbak voltak számomra az idegen szülők gyerekei, mint a családom. A nővérem nagy csinnadrattával férjhez ment, szült két gyereket, és nyolc év házasság után el is vált, mondván: ő már kipróbálta a házasságot, hát most próbáljam ki én is, és meglátjuk, ki az ügyesebb. Én nagyon ragaszkodtam az apámhoz, vele őszintébb voltam, mint az anyámmal, aki betegesen imádta a nővéremet. Apa ügyes-bajos hivatalos dolgait én intéztem, ha pedig a műhelyben munkás hiányzott, iskola után beálltam, mellette ugyanis azt éreztem, hogy valaki engem is emberszámba vesz. Tudja, nekem mindenem megvolt, ami a barátnőim többségének nem: elegendő zsebpénzem, jó holmijaim, saját kocsim, de üres volt a lelkem. És tudtam, számomra a család elérhetetlen. A sorsom apám halálával pecsételődött meg. Anyának fogalma sem volt az üzlet vezetéséről, a nővérem pedig utálta az egészet. A volt férje nem fizette a tartásdíjat, miközben ő otthagyta munkahelyét, amikor férjhez ment, és többet nem dolgozott, mert ugye két gyerek mellett nem lehet. Az ő költségeit is az üzlet fedezte, hát gondját kellett viselni. De ahogy vált egyre rosszabbá a gazdasági helyzet, úgy lett egyre bonyolultabb a két ház fenntartása. Anyám egészsége megromlott, hetvenévesen már eluralkodott rajta a demencia, én dolgoztam az iskolában, hogy legyen legalább egyetlen biztos anyagi forrásunk. Az üzlet a csőd felé haladt, végül öt évvel apa halála után be kellett zárni. Eleinte banki kölcsönöket vettem fel a költségek fedezésére, majd amikor ez már nem volt lehetséges, javasoltam, adjuk el a házakat, és vegyünk két kisebb lakást, azokat talán majd fenn tudom tartani. El is adtuk, lakást is vettünk, de azóta az anyám a szememre veti, hogy elherdáltam, amit az apámmal szereztek életük folyamán. Még szerencse, hogy nem vagyok nyugdíjas, így nem kell állandóan otthon lennem, mert azt hiszem, megbolondulnék. Kértem a nővéremet, cseréljünk, mivel anya mindig őt keresi: én beköltözök az ő lakásába, ő pedig jöjjön anyához. Tudja, mit mondott? „Hát, hugi, te maradtál pártában, mert senkinek sem kellettél, most én fizessem meg a te ügyetlenséged árát?”

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..