Parlagmagány

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Parlagmagány

Szabó Attila fotója2004-ben Cs. SIMON István költő, szociográfus, publicista, a Bánáti Újság egyik kezdeményezője és régi munkatársa volt az Aracs-díj egyik kitüntetettje, majd napilapunk, a Magyar Szó fennállásának 60. évfordulóján életműdíjat vehetett át. A felsorolást később ő maga egész...

Szabó Attila fotója

2004-ben Cs. SIMON István költő, szociográfus, publicista, a Bánáti Újság egyik kezdeményezője és régi munkatársa volt az Aracs-díj egyik kitüntetettje, majd napilapunk, a Magyar Szó fennállásának 60. évfordulóján életműdíjat vehetett át. A felsorolást később ő maga egészítette ki, ugyanis elárulta, hogy összesen öt rangosabb elismeréssel jutalmazták, az említettek mellett egy-egy Híd- és újságírói díj (szintén a Magyar Szótól kapta) és Csóka község díszoklevelének kitüntetettje. Aztán kiderült, hogy erről a témáról körülbelül ennyit hajlandó beszélni. Próbálkoztam ugyan azzal a megjegyzéssel, hogy az Aracs-díj mennyire szívet melengető lehet egy bánsági embernek, aki ráadásul arról ismert, hogy nagyon szereti a szülőföldjét. Cs. Simon István azonban inkább az értékeink megőrzésére vonatkozó gondolatait osztotta meg velem és az olvasókkal.
- Ha már Aracsot emlegetjük, mindenképpen több figyelmet érdemelne. Sajnos, nem látom a társadalmi összefogást ennek a szentélynek és jelképnek az érdekében, pedig az ezeréves ittlétünkről tanúskodik. Ez fontos, hiszen tudjuk, hogy nemrégiben még szendviccsel kínáltak minket útravalóul azok, akik azt állították, hogy 1956-ban érkeztünk erre a területre. A másik bizonyíték a temetőink, de az utóbbi időben azokat sem kímélik a másként gondolkozók. Mi magunk sem törődünk kellőképpen az értékeinkkel. Ezt sugallja például a rádió is, amelyben csak elvétve hallani népdalokat. Mivel az oktatástól sem várhatunk sokkal többet, maradnak az úgy-ahogy dolgozó művelődési egyesületek, amelyeknek a tevékenysége kibővülhetne ismeretterjesztő tribünök szervezésével. Arra gondolok, hogy a vidékre jellemző fontosabb évfordulókról tartsanak előadásokat azok a történészek és helytörténettel foglalkozó személyek, akik még tudják, hogy Temesvár a Bánság fővárosa, és hogy ott született Klapka György. Tudatosítani kell, hogy a szülőföldünk egy országnyi terület, amelyet egykor olyan szerencsétlenül daraboltak szét, hogy a fővárosa egy másik országba került. Ha oda szeretnénk utazni, nem tehetjük meg útlevél és vízum nélkül. Ezek a dolgok sértenek engem. Mivel mind a két öregapám ott van Doberdónál, úgy gondolom, sorba álltak ők helyettem, nekem most nem kellene. Te is bánáti vagy, gondold csak el, mennyivel szebb lenne, ha ez a terem helyett, mondjuk, Herkulesfürdőn beszélgethetnénk, ahol még én sem jártam. Az egyik dédapám előnyösebb helyzetben volt, mert a temesvári látogatása során elment és szétnézett Herkulesfürdőn is. Mert neki még nem kellettek úti okmányok. Nekem csak az ott készült régi fotó maradt. A határ csupán egy vörös vonal a térképen, olyan, mint egy operációs heg, műtét utáni nyom. Ha már minket nem vesznek számba, legalább nekünk kellene összetartanunk, a saját értékeinket megbecsülnünk. Ezt szeretném én elérni, de úgy tűnik, jócskán kifutottam az időből, hatvan felett vagyok. Ráadásul elért a betegség is.
* Ami minden bizonnyal kihat a lelkiállapotodra is, hiszen ezt a beszélgetést azért halasztottuk többször el, mert azt mondtad, az orvostól orvosig való járkálás közben nincs hangulatod hozzá.
- Egy évvel ezelőtt olyan állapotban voltam, hogy egy éjszaka, amikor nem tudtam aludni, nekidőltem a falnak a kórházi ágyamon, és vártam a szólítást. Akkor nem történt meg. Most kicsit jobban érzem magam, járkálok a faluban, kerékpározom. A betegség azonban hatással van az emberre, mert olyankor összegez, és rájön, mennyi mindent nem csinált még meg. És attól fél, nem jut már rá idő. Ilyenkor úgy érzem, az árral szemben úszok. Híre ment a betegségemnek, például nemrégiben találkoztam egy régi ismerősömmel, aki így szólított meg: Pista, te még élsz? Nem hiszem, hogy rosszakaratú lenne, nála ez inkább azt jelentette, hogy milyen régen találkoztunk. Ilyenkor előjönnek a régi emlékek, a nyári táborozás a Tiszán, amikor hallgattuk a folyó éjszakai locsogását. És valóban megpróbáltunk az ár ellen úszni. A Tiszáról szóló vers viszont nagyon hosszúnak tűnt, amikor tanultam. Juhász Gyula szerint a Tisza a bánatunk folyója, mi a magunkénak és éltetőnek éreztük, alig vártuk a virágzását. Jut eszembe, a maga kategóriájában nem rossz az a nóta sem, hogy ,,temető a Tisza, mikor kivirágzik”.
* Keszég Károly írta rólad: ,,Csendes nyári éjszakákon kiereszti a hangját, s ilyenkor a román határőrök több tíz kilométerről visszalőnek...” Legendás nótázó hírében állsz. Énekelsz még?
- A kórház óta nem. Az énekléshez nem ártana némi ital, de erre a marék orvosságra, amit szednem kell, nem ihatok. Nézem a tévében a filmet, vedel a fiú, azt mondja, ,,viszki”, nos, én beérném eperpálinkával is, de nem szabad. A mámorral együtt jár a büntetés. Szinte mindenről le kellett mondanom, amit korábban az életelememnek tartottam. Egyedül a kenyér és a hús maradt meg, de lassan azt is vissza kellene fogni. Bizony, Lívia, nem jó öregnek és kivénhedtnek lenni. Én nem bánom, hogy nem vagyok kozmopolita szemléletű, hogy nem jártam Honoluluban, de azt bánom, hogy nem voltam Herkulesfürdőn. Ez egy kicsit aggaszt.
* Sokszor emlegetted korábban, hogy Csókán emléktáblát kellene állítani Móra Ferencnek és Kálmány Lajosnak. Tavaly avattuk fel Móra Ferenc mellszobrát, amivel az álmod egy része megvalósult.
- Amikor létrehoztuk a csókai művelődési egyesületet, sok név merült fel. Kezdetben én is hajlottam arra, hogy Ady nevét viselje, de aztán inkább olyat akartunk, aki konkrétabban kötődik hozzánk. Mi tudtunk Móráról, az olvasókönyvünkben is benne volt A csókai csata című elbeszélése. Kálmány Lajos is megérdemelne egy emléktáblát, de Móra Ferenc valóban rászolgált a mellszoborra, hiszen nem csak a régészeti, hanem a szépirodalomban is méltó helyet talált Csókának. Ha már elvesztettük azt a csatát, amelyet a paplak megőrzéséért vívtunk... De ez még valóban csak az első lépés. Én idejében elküldtem a községházára, a művelődési központba, az egyesületbe az indítványt, hogy az idén, a község napján megjelöljük az ásatási helyet, a Kremenyákot. Volt egy elképzelés, a Csókai füzetek, amelynek eddig egy száma jelent meg, azt is folytatni kellene. 1910 júniusa nagyon eredményes volt a régészeti feltárások szempontjából, kijött a Szegedi Napló egyik munkatársa, dr. Domokos László, aki képes nagyriportban számolt be az ásatásokról. Azt az anyagot kellene megjelentetni és lefordítani szerb nyelvre is. Ha a velünk élők nem tudnak róla, akkor nem is várhatjuk el, hogy tiszteljék az emlékeinket. Nincs sem községi újságunk, sem rádiónk, pedig azokban ezek a dolgok is helyet kaphatnának. Akkor talán kevésbé kellene félnünk attól, hogy ledöntik a szobrot, vagy összefirkálják a talapzatát.
* Azt hallottam, hamarosan versesköteted jelenik meg.
- Igen, a zentai zEtna Kiadó meglepetése. Készítettek egy válogatást az eddigi verseimből, Parlagmagány lesz a címe. Ha majd Kanizsamonostor felé jársz, akkor rájössz, miért éppen az. Jól esett, hogy gondoltak rám. Remélem, tavaszra megjelenik, akkor majd dedikálok neked egy kötetet.
Ebben maradtunk. Annak mondanám el, aki esetleg nem tartja helyénvalónak a tegeződést ebben az interjúban, hogy Cs. Simon Istvánt mi, ,,fiatalabb” csókaiak, magunk között Pista bácsinak nevezzük ugyan, de szinte mindannyian tegezzük. Nagy-nagy tisztelettel.

Címkék: Parlagmagány
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Facebook

Támogatóink