— Biztosan ismeri a mondást, miszerint: három a magyaré — mondja széles mosollyal, és mélyet szív cigarettájából. — Ha egy kicsit jobban igyekszem, megváltoztathattam volna a mondást háromszor három a magyaréra — egy hajszálon múlott ugyanis, hogy nem kilencszer nősültem. No, az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem esküdtem meg hivatalosan valamennyi párommal. Az embert a jóisten társas lénynek teremtette, ám azt sehol sem írja — még a Szentírásban sem —, hogy a párnak erről legyen hivatalos okmánya is. Négy alkalommal voltam hivatalosan vőlegény, négy alkalommal pedig csak úgy, nem hivatalosan.

Minden kapcsolatban egyformán tiszteltem és szerettem a páromat — nem tehetek róla, hogy nagy szívem van, sok hely volt és van is benne. Azt, hogy pár nélkül nem érdemes élni, az édesanyám nevelte belém, mi kettesben éltünk ugyanis, apa nélkül. Anyám azt mondta — és én mindig hittem neki —, hogy az apám tengerész volt, és nem sokkal a születésem után hajótörés áldozata lett. Összerakva az emlékképek kockáit, úgy gondolom, hogy törvénytelen gyerek voltam. Anyám fiatal korában egy módos zsidó családnál volt cseléd, és minden bizonnyal a gazdája segített benne, hogy a világra jöjjek. Ám ez nem lényeges, hiszen nagyon szép gyermekkorom volt, az anyám megadott mindent, amit egy szülő megadhat a gyerekének. És csak nekem szentelte a szeretetét, gondoskodását. Példás szülő volt, és számtalan olyan életbölcsességgel, tanáccsal is ellátott, amelynek életem folyamán hasznát vettem. Egy a sok közül a párkapcsolat fontossága...

A középiskola befejezése után önként jelentkeztem katonának. Szerettem volna mielőbb túl lenni minden hivatalos kötelezettségen. A leszerelésem után néhány hónappal feleségül vettem egy lányt, akivel már középiskolás koromban is szemeztem. Azt hiszem, nem volt velem megelégedve, alig egy évnyi házasság után azt javasolta, hogy egy ideig éljünk külön, mert ő szeretne egy kicsit szabad lenni, elválni viszont nem akar. Néhány hónap után ismét összeköltöztünk, de fél év múlva hivatalosan is elváltunk. Akkor még nem tudtuk, hogy terhes. A gyermek minden kétséget kizáróan az én fiam, apasági vizsgálatot is csináltunk a születése után...

Nem sokáig búslakodtam. Összejöttem egy csöndes, jólelkű lánnyal, akit nem zavart, hogy már voltam házas. Nem esküdtünk meg — ő nem akarta —, mert súlyos beteg volt, ezt azonban kezdetben nem tudtam. Két évig éltünk megértésben, majd elhunyt. A párom halála után a volt feleségem udvarolni kezdett nekem, s mivel hiányzott a fiam is, összekerültünk, majd újból elvettem. De csak három évig bírta mellettem — ismét elváltunk.

Alig múltam harmincéves, amikor édesanyám eltávozott. Mindig is iszonyodtam az egyedülléttől, ez pedig a halálával csak súlyosbodott. Az egészen természetes, hogy megsiratjuk a szüleinket, és fáj a hiányuk, nekem azonban az anyám elvesztése azt jelentette, hogy nincs többé kire támaszkodnom, nincs kivel megbeszélnem a kétségeimet, gondjaimat. És ami a legfontosabb: nem volt senki, aki biztatott, bátorított volna a terveim megvalósítására. Azt hiszem, anyám minden tanácsa közül az vésődött legmélyebben a tudatomba, hogy pár nélkül nem érdemes küzdeni, így ehhez igazítottam az életemet.

Anyám még élt, amikor megvettük a kétszobás lakást, amelyben korábban lakók voltunk — és ezt megörököltem tőle. Az volt a szerencsém, hogy volt munkahelyem, amelyet valamilyen csoda folytán még a nehéz gazdasági helyzet idején sem veszítettem el. Igaz, a fizetés nem volt rendszeres és elég sem, de sosem féltem a gondoktól, mivel azok csak erősebbé, harciasabbá tettek. Ebben a megörökölt lakásban éltem le az eddigi, valamivel több mint hetven évemet. És itt éltem meg jót és rosszat összesen nyolc asszonnyal, akivel még azután sem voltam rossz viszonyban, hogy megszakadt a kapcsolatunk. Az első és a negyedik feleségemet kétszer is elvettem, a többiekkel csak egy-egy alkalommal próbáltunk együtt élni — és tartott, ameddig tartott.

Az élet furcsa játéka, hogy ennyi társ közül csak egy szült nekem gyereket. Az egyetlen fiammal igazi szülő-gyerek kapcsolatot ápolok, a három unokámat pedig valósággal imádom. A nyolc párom közül öten nyugszanak már a temetőben, és legalább halottak napján valamennyiük sírjára virágot teszek, hiszen életem részei voltak, szebbé tették az elmúlt éveimet.