Milyen érzelmeket ébreszthet a karikatúra a hétköznapi emberben? És vajon milyen módon tudja reprezentálni az eltorzult világot, ahol nem a béke a mindenkori úr? Erre kaphattak választ azok az érdeklődők, akik május 9-én, a győzelem napján, pontosabban az európai béke és egység ünnepén jöttek össze erre a rendezvényre — napra pontosan hetvenöt évvel azután, hogy Robert Schuman francia külügyminiszter 1950-ben kiadta a történelmi jelentőségű Schuman-nyilatkozatot, mely megteremtette az európai együttműködés alapjait.

A szerző, Szalai Attila és Ótos András felvételei

A megnyitón köszöntőt mondott Klemm József publicista, szerkesztő, illetve Király Károly, az intézmény igazgatója. A mínusz hét és feles szemüveget hordó karikaturistát Klemm József méltatta.

— Az évszázadok során többen is felfigyeltek arra, hogy a hibás szemű emberek valóságlátása sokkal hitelesebb lehet, mint a tökéletes látószervvel megáldott embertársaiké. Léphaft Pál esetében — mint említettem — a szódásüvegaljú szemészeti ketyerének köszönhetően eleve adva volt a lehetőség erre a másképpen látásra. Az eszközt pedig, amellyel ezt a célt megvalósíthatja, a „másodrangú művészetek” egyik válfajában, a karikatúrában ismerte fel. Kiállított munkái éppen ezt a másképp látást igazolják. Egyrészt: arcok bukkannak elő planétánk vagy szűkebb pátriánk pár évtizedes történetéből. Ez a képsorozat Léphaft Pál sajátos „Halhatatlan ezredének” is felfogható, amelyet ma, a győzelem napján vonultat fel. A kiállítás másik szegmentuma, amelynek fő témája a napjainkban igencsak veszélyeztetett, súlyosan betegeskedő béke, talán arra döbbentheti rá a szemlélődőt, amit már oly sok művész, bölcselő és legújabban a nemrégiben elhunyt Ferenc és a most megválasztott XIV. Leó pápánk is megfogalmazott: ha a világban uralkodó viszályt akarjuk leküzdeni, akkor először önmagunkban és szűkebb környezetünkben kell megteremtenünk a hőn áhított békét — emelte ki Klemm József a kiállítás kezdetén.

Nagy nevetésekben, eszmefuttatásokban nem volt hiány. A topolyai Csernik Attila képzőművész, vizuális költő, illusztrátor, szerkesztő nemcsak szakmai, hanem baráti kötődései miatt is ellátogatott az eseményre.

— Mindig is nagy eredményt jósoltam Palinak, most ezt az elvárásomat igazolta is, hiszen fantasztikus kiállítást rendezett. Komolyan oda kell rá figyelni, ezt pedig a nagyközönségnek is ajánlanám, mivel rendkívüli dolgokat csinál, amire mindannyian nagyon büszkék lehetünk. Biztosan megtalálhatjuk benne magunkat, de én másként nézem ezeket a karikatúrákat. Ha azt mondom, hogy az alkotót negyven éve ismerem, akkor bizonyára nem is mondok eleget. Engem meglepett egy bizonyos formában ez a kiállítás. Rendkívül jól felismerte a mai világot; egy agyonpolitizált formáról beszélhetünk, erre pedig nagyon oda kell figyelni. Komoly dolgokat bírál, javasol, a béke és a háború kontrasztja pedig egy még nagyobb lenyomatot hagy az emberekben. Rádöbbenti a közönséget, ha az alaposan szemügyre veszi ezeket, hogy milyen kiélezett a politikai helyzet. Vigyáznunk kell mindannyiunknak, hogy ez ne fejlődjön azzá, amivé fejlődhet, ezért pedig mindenkinek tennie kell. Szerintem ez a legmarkánsabb üzenete ennek a kiállításnak — elemezte lapunknak a kiállítást Csernik Attila.

A szintén a Darányi-telepen elhelyezkedő Európa Kollégium lakói Horvát Mária főnevelőtanár vezetésével szervezetten érkeztek az eseményre. A moholi Boja Lúcia kollégista tetszését is elnyerte a bemutatott anyag. 

— Engem igencsak megleptek a karikatúrák, és pozitívan csalódtam! Nem számítottam arra, hogy ennyire szókimondóak lesznek. A tetszésem elnyerte a békét szimbolizáló galamb jelképe, mely több helyen is megjelent, volt, ahol megölve is. Ezt aktuálisnak tartom a jelenlegi politikai helyzet fényében. Amire még felfigyeltem, az a világ és az itthoni politikai vezetőkre tett utalások. Úgy látom, több oldalt is kritizál a szerző. Ez elengedhetetlen, mert úgy vélem, az utóbbi időben arra fókuszálunk, hogy az egyik oldal vagy a másik oldal-e a jobb, fekete-fehéren gondolkodunk. Ha az egyik oldalt kiválasztjuk, akkor azt a térfelet nem is tudjuk már kritikusan látni.

Az újvidéki Fülöp Cseh Ibolya is nagyon jól érezte magát a karikatúrák között.

— Nagyon jókat kuncogtam, hihetetlenül jól lerajzolta az egyéneket, és még az új pápánk is felkerült a falra! A kiállított képek alapján látható, nemcsak egy témával foglalkozik, hanem egy szélesebb perspektívából figyel a világ eseményeire, ez pedig így nagyon érdekessé teszi. Nagyon tetszettek a barátai, akiket megrajzolt, többek között Klemm József és Heinermann Péter képe is megjelenik, őket pedig személyesen is ismerem. Évek óta szemmel tartom Léphaft Pál munkásságát, és soha nem okozott csalódást.

A nagy nyüzsgés csillapodásával, illetve miután a tömeg már kezdett szétszéledni, kötetlenül, nyugalomban, a barátaitól nem éppen elszakadni kívánó karikaturistával ültünk le beszélgetni.

* Talán releváns a kérdés: Melyik karikatúrában találta meg ön saját magát? Amikor gyorsan kell rajzolni, az milyen érzés?

— Egyszerűen is lehet erre válaszolni, ha fejben leveszek egyet a kiállított anyagból, s azt mondom, ez a rajz nem rossz. Abban találom meg magam — s most nem egyet mondok —, amely idővel sem poros. Az ilyen rajz túlélte a napi próbát. A karikatúra olyan sajtóműfaj, amely a lappal minden másnap meghal, ez a dolga a lapnak. Azután újra meg kell rajzolni, új lapot kell adni, ez a munkánk, így kell készíteni. Amikor huzamosabb idő múlik el, s úgy érezzük, hogy ez a rajz még mindig megállja a helyét, természetesen grafikailag jónak kell lennie, s a mondanivalója sem évült el, akkor azt talán ki kellene állítani. Az ilyen rajzoknak örülök, mert esetükben nem egy pünkösdi királyságról beszélhetünk, az idő nem ette meg őket. Itt most a háborúellenes karikatúrákra esett a választás. A politikusok mindig érdekesek, mert az arckép a legfontosabb, ezt szereti a közönség, és minden olyat díjaz, ami nem róla szól. Amikor más arcát látjuk félretaposva, akkor mosolygunk, ha a sajátunkat, akkor nem mindig. Talán a most megválasztott XIV. Leó pápánál maradva nem lihegtem túl, ez egy friss rajz, mely megelégedéssel készült. A médiában a legnagyobb és legerősebb múzsa a lapzárta, mely arra sarkall bennünket, hogy egy munkát elvégezzünk, s amíg ez tart, sok mindenről lemaradunk. Ez egy állapot, maga az újságírás is az. A karikaturista is éberen sétál, és fejében már rakja össze a képeket. Amikor a lapzárta kényszere megszűnik, akkor az ember felenged. A Brassói Lapok hetilapnak rajzolok heti rendszerességgel. A feszültség, amikor el kell készíteni valamit, az az erő, amely túllendít bennünket sok mindenen, azon is, hogy nincs ötletünk, mert a hely üres a lapban, azt meg kell tölteni, valamit ki kell találni. Ez az a feszes folyamat, amely jelen van. Hetvenhárom éves múltam, nem akarom megváltani a világot, nem akarok megtanulni vízen járni. Az emberben ilyenkor már nincs olyan megszállottság, mint korábban, amikor mindent rögtön meg akart rajzolni. Ez később enyhül, és ha van kérés, melyet ki kell elégíteni, akkor az ember nekilát. A karikatúra olyan, mint a zabigyerek. Az ünnepi ebédnél ott a helye az asztalnál, az örökösödésből azonban kizárják.

Léphaft Pál 1952-ben született Nagybecskereken. Kiállításai és karikatúrái Vajdaság minden szegletébe, illetve számos európai nagyvárosba is eljutottak. A vajdasági, szerbiai és összmagyar karikatúraművészet egyik legjelesebb művelőjeként tartják számon.

Klemm József kiállítást megnyitó szövege itt olvasható:

Gyatra Szem és művészete

Hölgyeim és uraim, elvtársak és elvtársnők, kedves barátaim!                                                             

Léphaft Pálról és művészetéről kell ma beszélnem, a több évtizedes művészi termésről, amelynek fanyar vagy kesernyés gyümölcseit ma e terem falaira aggattuk fel, azzal a leplezetlen szándékkal, hogy ki-ki fogyasszon belőlük annyit, amennyit a gyomra, s a keleti bölcselet szerint a gyomor tájékán rejtőzködő lelke, képes vagy hajlandó elviselni, befogadni.

Akinek volt már szerencséje megismerni és ízlelgetni ezeket a gyümölcsöket, amelyek a kortárs vajdasági, szerbiai és összmagyar karikatúra-művészet egyik legjelesebb művelőjének, Léphaft Pálnak a kertjében termettek, az talán hajlamos elhinni, hogy az idők kezdetén hasonló gyümölcsöt kínálhatott ősszüleinknek a  tudás fájáról alákúszó kígyó is. Olyan gyümölcsöt, aminek köszönhetően a felsőbb tilalommal szembeszegülő, s a tiltott gyümölcsbe harapó ember szeme megnyílt, és képessé vált arra, hogy megkülönböztesse a jót a rossztól, a morálisat az erkölcstelentől, a valódit a hamistól. Mitöbb, képessé vált arra is, hogy a valóság mögött további rétegeket ismerjen meg: egy még összetettebb realitás körvonalait. „Az igazat mondd, ne csak a valódit“ – sugallja József Attila, a Thomas Mann üdvözlése című versében, mintegy  felvázolva az európéer ember és alkotó művészetideálját.

Valahogy hasonlóan viszonyul a látható valósághoz Léphaft Pál is. A művész szavakba öntött önarcképéből egy nagyon lényeges, mindenképpen determináló tényre fokozottan oda kell figyelni. „Szemüveget, bajuszt és 42-es cipőt viselek“ – mondja Pali, elhallgatva, hogy az a bizonyos szemüveg, amelyet említ, eredetileg mínusz hét és feles erősségű volt, ami azt jelenti, hogy művészünk indián fedőneve akár  Gyatra Szem is lehetett volna.

S hogy ez miért annyira fontos? Csupán azért, mert az évszázadok során többen is felfigyeltek arra, hogy a hibás szemű emberek valóságlátása sokkal hitelesebb lehet, mint a tökéletes látószervvel megáldott embertársaiké.

George Bernard Shaw például egy szemészeti vizsgálat után, az orvosával perelve, kijelentette: „Nos, hát lelki szemeim, épp úgy, mint a külső kettő, normálisak: ezért egészen másképp látom a dolgokat, mint a többi ember, ráadásul sokkal jobban.“

Vincent Van Gogh a másképp látás egyik jeles példája ezt a következőképpen fogalmazta meg: „A legfőbb vágyam, hogy megtanuljak hibásan festeni, a valóságnak olyan átalakításával, hogy hazugság legyen belőle, amely hazugság azonban igazabb a szó szerinti valóságnál.“

S hogy mindez hogyan kötődik Léphaft Pálhoz, és az általa művelt köztes műfajhoz, a karikatúrához? Nos: a nevetés vagy nevettetés elméletével foglalkozó teoretikusok is felfigyeltek a jelenségre, hogy a humor szerteágazó fajtáinak talán egyetlen közös jegye: az inkongruencia, vagyis a „másképpen látás”.

Léphaft Pál esetében – mint említettem – a szódásüveg aljú szemészeti ketyerének köszönhetően, eleve adva volt a lehetőség erre a másképpen látásra. Az eszközt pedig, amellyel ezt a célt megvalósíthatja, a „másodrangú művészetek“ egyik válfajában, a karikatúrában ismerte fel.

Hogy miért nevezem másodrangú művészetnek a karikatúrát és általában a humor műfajait? Nyilvánvalóan Platónra hivatkozhatok, aki kapitális művében, az Államban megkövetelte, hogy a művészek sose fessenek nevető isteneket, mert ami magasztos és erkölcsös, az eleve komoly. A nevető ember így a platoni hagyományra épülő elméletekben szemben áll a mindig mogorva isten-alakokkal, szentekkel, prófétákkal, akik erkölcsi felsőbbrendűségük tudatában nemhogy nevetni, de mosolyogni sem tudnak.

Nyílván ebből a kétezer éves hagyományból tanultak a mai, nagyobb vagy kisebb helyi istenségek is, akik nehezen viselik el a nevetést, főleg akkor, ha ez a derű az általuk kiépített privát valóság mögötti igazság felismeréséből és művészi körvonalazásából fakad. Bár az is lehet, hogy esetükben a nevetést generáló művészetektől való félelem mögött nem is a platóni hagyomány tisztelete, inkább a gelotofóbia nevű pszichés rendellenesség bújik meg, ami a kinevetéstől való kóros félelem, s aminek intenzitása egyenesen arányos az éppen elfoglalt karosszék nagyságával.

Ergo: Léphaft Pál itt kiállított munkái éppen ezt a másképp látást igazolják. Egyrészt: arcok bukkanak elő plánátánk vagy szűkebb pátriánk pár évtizedes történetéből. Ez a képsorozat Léphaft Pál sajátos „Halhatatlan ezredének” is felfogható, amelyet ma, a Győzelem napján vonultat fel.

A bennük rejlő, többé vagy kevésbé rejtett utalásoknak, a megmosolyogtató de ki nem gúnyoló, az odamondogató, de nem sértő poénjainak köszönhetően, olyan személyes vagy kortörténeti tények is eszünkbe juthatnak, amelyek mindannyiunk, az egész vajdasági magyar közösség sorsát is befolyásolták, meghatározták.

Ezekben a portrékban politikusaink, közösségi jeles személyeink és vallási vezetőink egy másabb, igazabb képével szembesülhetünk, amit befogadva talán mindannyian kicsit igazabbak leszünk.

A kiállítás másik szegmentuma, amelynek fő témája a napjainkban igencsak veszélyeztetett, súlyosan betegeskedő béke, talán arra döbbentheti rá a szemlélődőt, amit már oly sok művész, bölcselő és legújabban a nemrégiben elhúnyt Ferenc, és a tegnap megválasztott XIV Leó pápánk is megfogalmazott: ha a világban uralkodó viszályt akarjuk leküzdeni, akkor először önmagunkban és szűkebb környezetünkben kell megteremtenünk a hőn áhított békét. Ezt a figyelmeztetést ma, a győzelem napján valóban illene megfontolnunk.

Aki pedig e sok mellébeszélés után valóban meg akarja ismerni Léphaft Pált és művészetét, az tekintse meg a kiállítást, hiszen, mint Oscar Wilde mondta: „Minden kép, amelyet érzéssel festettek, nem is a modell arcképe, hanem jóval inkább a festőé.“