Találkozót szerveztek az egykori Nagybecskereki Magyar Főgimnázium tanulói. A felszabadulás utáni generáció tagjai ők, hatvan, illetve ötvenkilenc éve érettségiztek. Kiss Ernő főszervező ötlete volt, hogy vonják össze a két tagozatot, együtt ünnepeljenek, mert évről évre egyre kevesebben tudnak megjelenni az osztálytalálkozókon. Ezúttal az idősebb nemzedékből 10-en, a fiatalabból pedig 13-an jelentek meg. Pedig annak idején 45-en, illetve a két osztályban 84-en voltak. Hogy milyennek tűnik számukra ennyi év távlatából az akkori diákélet? Azt mondják, szép volt és vidám. Megtudtam, a háború utáni évben márciustól augusztusig tartott az iskolaév, de utána már rendeződött a helyzet. A gimnáziumban orosz katonák tartózkodtak, ki kellett takarítani utánuk az iskolát. Pontosan emlékeznek arra is, hogy a tanári fölötti tantermekben repülőgépmotorokat raktároztak, de azt a mai napig sem tudják, hogyan kerültek oda.
A találkozó résztvevői vallják: nagyon jó generáció volt az övék, mi sem bizonyítja ez jobban, mint az, hogy sokukból orvos, pedagógus, mérnök lett. Akik ötvenkilenc éve érettségiztek, azok közül itt volt: dr. Tóth Ágoston, Varga István, Fülöp Ida, mgr. Kása István, dr. Horváth József, Márton István, Lukács Márta, Belovai Mihály, Fridl Zoltán, Lázás Margit, Mérges Erzsébet, Röhmer Mária és Kiss Ernő. A hatvan évvel ezelőtt érettségizők közül jelen volt Schvemlein Etelka, dr. Sirbik János, Szenti János, Szenesi Ildikó, Kovács Aranka, Vastag László, Szabó András, Korom Etelka, Balogh András és Varga Anna. A főszervező még azt is hozzátette, régebben 10, illetve 5 évenként találkoztak, de ahogy idősebbé váltak, mind sűrűbben szervezték meg az osztálytalálkozót, három éve évente összegyűlnek.
Mr. Kása István Németországban él, mint mondta, hétszer változtatott munkát, de a legutóbbi helyén 22 évig, a nyugdíjaztatásáig dolgozott. Tagja volt a német vegyészi karnak. Főmérnökként foglalkoztatták, és a legnagyobb német vegyigyár tanácsadójaként tevékenykedett. Egy üzenetet is megfogalmazott, melyet a fiataloknak is a figyelmébe ajánl: Sehol nem kell senkinek félnie, mert minden embernek van tehetsége, próbálja meg azt kihasználni, és legyen arra büszke. Hozzátette: ha valaki nem tud például angolul, franciául, spanyolul stb., ezért nem kell szégyellnie magát, mert tud egy csomó szláv nyelven beszélni...
Dr. Horváth József, a belgrádi Egyetem nyugalmazott tanára ma Torontálvásárhelyen él. A mikrobiológiai-immunológiai intézetben dolgozott, mikrobiológiát adott elő, később a laboratóriumban immunokémiával foglalkozott, majd kinevezték e tantárgy professzorának. 1986-ban vonult nyugdíjba, de utána még néhány évig dolgozott az egyetemen. Tagja a Vajdasági Magyar Tudományos Társaságnak és a Magyar Tudományos Akadémiának. Elmesélt egy régi történetet, egy kedves kis emléket az iskolai évekből: Jeszenszky professzor filozófiát tanított a gimnáziumban. Az előadását azzal kezdte, hogy ,,a filozófia, a tudományok tudománya”. Egy alkalommal tanfelügyelő látogatott el hozzájuk, és a tanár úr arra kérte a tanulókat, ne mondják azt, hogy a filozófia a tudományok tudománya... Jött is az inspektor, és éppen a legjobb tanulót, a nemrég elhunyt Ribár Bélát szólította fel. Szépen felelt, töviről hegyire pontosan tudta az anyagot. Felelés közben Jeszenszky tanár úr odasúgta a tanfelügyelőnek: ,,Tetszik tudni, ő a leggyengébb!” A felügyelő meg szó nélkül maradt, hisz akkor hogyan felelnének a többiek...!?