Negyvenéves érettségi találkozóra gyűltünk össze június 17-én a zentai gimnáziumban. Volt olyan osztálytárs, akivel a negyven év alatt nem is találkoztunk, s bizony a "tél dere már megüté fejünket".
Elhull a virág, eliramlik az élet - folytathatnánk Petőfi Sándor gyönyörű soraival.
Elröppent szinte ez a negyven év, életünk egy korszaka lezárult. Majdnem mindannyian élvezzük a megérdemelt nyugdíjas éveket.
A hagyományos osztályfőnöki órán Fábri Géza, a volt osztályfőnökünk köszöntött bennünket, örömét fejezve ki, hogy ilyen szép számban megjelentünk. Igen, ott voltunk 18-an! Mivel a másik osztálynak sajnos már nem él az osztályfőnöke, így ők is velünk voltak. Azt már mindannyian tudjuk, ki, milyen hivatást választott, hisz az előző találkozásokon már beszámoltunk erről. Van köztünk orvos, tanár, vegyész, mérnök, ügyvéd...
A legtöbben arról beszéltek, hogyan töltik nyugdíjas éveiket, mert már majdnem mindannyian nyugdíjasok vagyunk. Az egyik osztálytársunk az unokáira vigyáz, a másik a lánya doktori disszertációjának megvédésével dicsekedett...
E sorok írója is elmondta, hogy írással tölti a nyugdíjas éveit, s nem bánta meg, hogy a tanári pályát választotta, mert nagyon sok (összesen tizenhat!) diákjával sikerült olyannyira megszerettetni az anyanyelvét, hogy ők is ezt a pályát választották.
Balassy (Szőcs) Ildikónak (némettanárnő, levéltáros) a gyerekei Kanadában élnek, s mint mondta, alig várta, hogy nyugdíjba vonuljon, többet mehessen az unokáihoz. Tudnak ugyan magyarul, de versekre, magyar versekre akarja megtanítani őket meg magyar népmeséket szeretne minél többet olvasni nekik.
- Az én unokáim is tudnak magyarul - szólt közbe Szabó (Vasas) Margit, aki Zágrábban él.
- Én is örülök a nyolchónapos kis unokánknak - dicsekedte el a péterrévei Szabó (Kiss) Éva, aki történelemtanárként dolgozott nyugdíjaztatásáig a helyi általános iskolában. Orvos lánya a zentai kórházban belgyógyász, fia gépészmérnök az óbecsei LINDE Karbondioxidban.
A padtársam, jó barátnőm (nem láttam már 20 éve), Berecz Ilona (sajnos, nem jegyeztem meg a férje nevét) matematikatanárként dolgozik a magyarországi Érden már 17 éve. Három gyerekük van, boldog házasságban élnek, s eldicsekedhetett már az unkájával is. Ő még dolgozik, de nemsokára nyugdíjba vonul.
Dr. Bálint Zoltán elismert orvos Zentán, Szabó (Kalmár) Eszter magyartanár szintén Zentán, az adai Rácz Béla ékszerész, a szintén adai Ézsiás István vállalkozó, Németh János ügyvéd, de írással is foglakozik, ha elmegy nyugdíjba, megírja az összegyűjtött érdekes történeteket, melyekkel ügyvédi pályafutása során találkozott Zentán.
Persze, mindannyian beszámoltak életük alakulásáról, s jólesett hallani végezetül a dicséretet. Osztályfőnökünk megdicsérte ugyanis az osztályt a szép, helyes magyar beszédért, ami, hiszem azt, mindannyiunknak jólesett. Lám, a tanár úr, hű maradt önmagához: igazi pedagógus, nemcsak annak idején, diákkorunkban volt az, hanem most is! Nem csoda, hogy mi, tanárok róla vettünk példát annak idején, mikor tanítani kezdtünk. Mert számunkra ő példakép!
A fő szervezők: Vijatov (Tőke) Anikó és Milošević Miloš a Kisvendéglőbe vittek bennünket, hogy ott aztán a vacsora mellett még elbeszélgessünk, s ott már, mint mindig, együtt szórakozott a három osztály: az egykori 4. a, b, c.
Már a kezdettől fogva így együtt ünnepeljük a találkozást, s nagyszerű, hogy mindenki ismeri egymás nyelvét! És nemcsak ismeri, hanem beszéli is! Mennyire igaza volt Thurzó Lajos költőnek, amikor verseiben valamikor a szerbek és a magyarok őszinte barátságáról írt. Mert így van ez a valóságban ma is!
Az adai iskolatársunk dr. Prekajski Milan sebész, a belgrádi Onkológiai Központ vezetője valamikor gyerekkorában megtanult magyarul, s mondja, most milyen jó, mert, ha kell, a pácienseivel magyarul beszélhet. Újabban ugyanis Adán szintén rendel.
A köztiszteletben álló zentai szakorvos (nőgyógyász), dr. Branovaèki Branislav ugyancsak tökéletesen beszél magyarul.
- A kórházban a betegek 70-80 százaléka magyar - mondta -, s mindennap beszélek magyarul. E nélkül nem is tudnék dolgozni. Néha, amikor elkezdenek beszélni szerbül, észreveszem, hogy nehezen fejezik ki magukat, zavarban vannak. Amikor megszólalok magyarul, látom, hogy megnyugszanak. Anyanyelvükön sokkal szabadabban mondják el panaszaikat. Olyan hálásak ilyenkor, s nekem meg jó érzés, hogy segíthetek. Mert nyelvismeret nélkül az embereket nem lehet gyógyítani! Nagyon sokan fölkeresnek távoli kis falvakból is, s ez számomra nagy elismerés...
- Engem annak idején azzal a föltétellel vettek föl a munkahelyemre, hogy ismernem kell mindkét nyelvet - kapcsolódott a beszélgetésbe Mandić Miodrag közgazdász. - A mi generációnk nagyon jól beszél magyarul.
Gložanski (Borðoški) Milana, az óbecsei Gimnázium igazgatónője is beszél magyarul, néhány éve magyarórákra is járt, hogy képezze magát, mert fontosnak tartja, hogy egy igazgató anyanyelvükön tudjon szólni a magyar gyerekekhez.
Sajnos, a Kanadában élő iskolatársunk, barátnőm, Fábri (Vámos) Erzsébet (matematikatanár) miután befejezte a főiskolát, Kanadába költözött, s nem tudott eljönni, de küldött nekem egy e-mailt, amelyben sokszor üdvözölte az iskolatársakat, s jó szórakozást kívánt.
Jól szórakoztunk, sokat meséltünk! Jövőre ismét találkozunk!