Az idei volt a nyolcadik, az elején szerintem mi sem hittük, hogy ilyen sok évet megélünk, megérünk, és reméljük, lesz még néhány jubileum, melyet ünnepelni lehet. S egyre zökkenőmentesebb a szervezés is. Bejáródott traktorkerekek mozgatják, nyugalom van, mindenki ott segít, ahol érkezik, és tudja a dolgát. Az építő-szépítő táborok már jóval a fesztivál előtt megkezdődnek, önkéntes méhecskék szorgoskodnak, kalapáccsal és varrógépekkel készül az infrastruktúra, ünneplőbe öltöztetjük az öreg malmot és környékét. Olyan ez, mintha a születésnapja volna, s a sok ember mind őt ünnepelné. Akik csak a fesztiválra látogatnak ki, nem is tudják, mi minden történik ezekben a napokban ott Oromon. Mindig elmondom, és most is, hiszen nem változott: én ezt az időszakot szeretem legjobban. Mert még családiasabb, mint maga a rendezvény.

Aztán beindulnak az alkotótáborok, az idén négy művészeti ág képviseltette magát. Volt irodalom immár hagyományosan Oláh Tamással, aki az írás és az olvasás mellett még kirándulni is elvitte a csapatát, megnézték ugyanis a híres Zitzer Klubot Oromhegyesen, ahol 1992 májusában megkezdődött a vajdasági magyarság egyik legjelentősebb háborúellenes megmozdulása. Megalakult a Zitzer Szellemi Köztársaság. És nem hagyták ki az oromhegyesi kilátót sem, ahonnan a legszebb képet kapjuk a környékről. A kiruccanás után az erről készült filmet (Asszonyok lázadása) is megnézték, melyet Kovács István rendezett.

A színésztábort Tóth András és Nagyabonyi Emese vezették, s a bemutatkozó előadásukból kiderült, milyen mélyre lehet ásni akár néhány nap alatt is. Saját szövegekből, történetekből összeállított előadást mutattak be a tábor végén, szinte egy kis társulattá váltak, és tapintható volt az összhang, a szeretet, amiért óriási taps jár Andrásnak és Emesének. Kívülről nézve is eszembe jutottak a régi táborok, ahol mindenki sírt a végén, mert nem akart hazamenni. Valami hasonlót láttam itt is. Jó, hogy nem haltak ki az ilyen élmények.

A zenei tábort két belevaló zenész vezette, a népzenét és az elektronikát vegyítették egy igen táncolható eleggyé. Csasznyi Imi és Tokodi Krisztofer rögtönzött táboros zenekara is óriásit alkotott, néha éjszakába nyúlóan dolgoztak, tökéletesítették az ott készülő dalokat. A táborzáró koncerten pedig óriási bulit csaptak. Olyanok voltak, mint egy zenekar, mely már régóta együtt muzsikál. Pedig sokan itt, a Malomfesztivál alkotótáboraiban találkoztak először. Még néhány dal, és jöhet a nagyszínpad, fesztiválok, hírnév, külföld, nyaraló a tengerparton, rajongók hada. No, jó, egy picit túlzok, de lehet, hogy mégsem?

A negyedik alkotótábor a vizuális művészet jegyében folyt. A pécsi Drukker Közösségi Nyomdaműhely kiköltözött hozzánk különféle — elsőre talán furcsának tűnő — gépekkel, folyadékokkal, papírokkal, hogy a cianotípia technikájával ismertesse meg a táborozókat. A csodálatos Szentpéteri Dóri és Kondricz Ákos vezényletével kékültek a képek, a malom belseje pedig előhívófülkévé avanzsált, napsugarat szigorúan tilos volt beengedni ezekben az időszakokban. A nagy kékséget végül kiállítás keretezte. Óriási szalmabála-gurigák és kerítések voltak a Malom Múzeum falai. Megmondom őszintén, szívesen hazahoztam volna néhány alkotást a falamra.

Aztán a táborok elcsendesedtek, s a fesztivál kezdett el dübörögni. Valaminek a vége tehát átváltott valaminek a kezdetébe. Észre sem vettük, s ott termett egy nagyszínpad, érkeztek a bódék, a Malom konyhájába új szakácsok költöztek, a falusi nénik lángosa már messziről érződött (s éppen úgy sütötték, ahogy én szeretem: egy picit puha, de a széle ropogós, s a fokhagymával sem spóroltak). Az addig talán egy picit üres medence is megtelt fesztiválstrandolókkal, a DJ-k pörgették a lemezeket, beachparty, a gyereksarokban tipegők topogtak és dallikáztak, a valamivel nagyobbak pedig a cirkusziskolásoktól tanult akrobatamutatványokat gyakorolták, az Etnocamp színpadára, ahol eddig szépítő lányok varrogattak, most népzene költözött, az Akácos pedig az idén is a leghangulatosabb helyszíne volt a fesztiválnak.

S nézzük akkor a koncerteket. A sok közül most hármat emelnék ki, ezek ugyanis elsodortak a világ végéig meg vissza. Az első napon a Bohemian Betyars és a Parno Graszt közös koncertje után azt hittem, ezt már tuti nem fogja semmi fokozni, aztán jött a második nap és a francia La Caravane Passe, melynek tagjai még egy lépcsőfokkal feljebb vittek az extázishoz, világzenét játszó pozitív őrültek mind. S egy kevés alvás után eljött a fesztivál utolsó napja, vele együtt pedig a dél-afrikai BCUC zenekar. Valami olyat éltünk át mi, akik ott voltunk, amit sajnos valóban nem lehet szavakba önteni. Életem legjobb koncertélménye. Sírtunk, nevettünk, transzba esve táncoltunk, nyeltük a port, visszavedlettünk valami ősi elemünkbe, melyet már régen elfeledtünk. Egyszerűen nem e világi élményt kaptam tőlük. Ajánlom mindenki figyelmébe, aki most nem hallgatta őket, vadássza le a csapatot valahol, ha jót akar.

Ami az idén újdonság volt, hogy még több és még különfélébb nappali programkínálata volt a fesztiválnak, illetve hogy bevittük a Malmot a faluba is, hiszen beköltöztünk a művelődési házba, ahol színházi előadások és filmklub működött a három nap alatt, és még látogatottsága is volt, jó volt bebiciklizni a faluba, kiszakadni a nyüzsgésből, majd visszagurulni.

Természetesen nem hagytuk ki az I. Oromi Sörfesztivált sem, a 3 + 2 koncertjével felkerült a meggy az oromi tortára, másnap pedig a világtalálkozón bemutattuk az Orom-portrékönyvet, mely egy korábbi alkotótáborban született fotókból áll. Annak idején a táborozók a falusiakról készítettek portrékat, illetve lefotózták házukat. A könyv beszerezhető Oromon a helyi közösségben, a benne szereplők számára ingyenesen.

Lassan olyan lesz számomra Orom, mint egy sokadik otthon. Van Becse, ahová hazajárok, van Szabadka, ahol most már otthon vagyok, és van Orom, ahol egyre több embert ismerek meg, egyre több kávét iszunk meg együtt, s egyre több oromi történet van a tarsolyomban. Tudom, mit hol lehet beszerezni, milyen gonddal kihez tudok fordulni, s a mosolyokból ítélve, azt hiszem, már rám is egy picit úgy tekintenek, mint egy távoli családtagra, aki évente egyszer-kétszer hazalátogat. Jó volt ott lenni megint, köszönjük, Orom, köszönjük, fesztiválozók, hogy ismét létrejöhetett ez a kis csodavilág. És köszönjük mindenkinek, aki támogatott bennünket, elsősorban az MNT-nek és a Bethlen Gábor Alapnak, de minden egyes embernek, aki akár egy üveg ajándék lekvárral, egy szöggel vagy csak saját karja erejével segített, támogatott. Kevés ez a két oldal, hogy mindenkit felsoroljunk, szóval csak köszönjük, köszönjük, köszönjük. Találkozunk jövőre!