home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Olvasót nevelő irodalom(szervező)kritikus
LENNERT MÓGER Tímea
2014.07.23.
LXIX. évf. 30. szám
Olvasót nevelő irodalom(szervező)kritikus

Berényi Emőke magyartanár, kritikus, újságíró, a Fiatal Írók Szövetségének (FISZ) koordinátora, Kultúrcsempész Amazon, az Olvass be! háziasszonya, a Híd Kör oszlopos tagja, vagyis a vajdasági magyar kortárs irodalmi élet sokoldalú szervezője, akinek véleményére érdemes odafigyelni. Nem okozott csalódást ebben az interjúban sem, válaszaiban beolvasott.

Az ifjú kritikusnemzedék beiktatási szertartásává lett a Fiatal Írók Szövetsége által támogatott Olvass be! beszélgetéssorozat, amelynek te vagy a háziasszonya. A harmadik évadnál tartatok. Milyen következtetéseket vontál le?

— Amikor Patócs Lászlóval elkezdtük a sorozatot, az a légüres tér zavart, amely körülvette a pályakezdő kritikusokat. A kilencvenes évek óta a vajdasági magyar közbeszédből szinte teljesen kiveszett az orientáló, irodalomról szóló nyelv. Talán csak Bányai János rádiós könyvismertetéseiben és Fekete J. József recenzióiban lehet felfedezni. Úgy gondoltam, ahelyett, hogy elméleti vitákba bonyolódnánk, inkább műhelymunkákat kellene tartani. Ezeken a beszélgetéseken a kritikaírói attitűdök véleményezésének majdnem akkora szerep jut, mint a tárgyalt köteteknek. Szerintem a hatás jól érzékelhető: a kritikusi karaktereket alakulás közben lehet megfigyelni, és egyre több kritika készül. Nem mellékesen pedig végre a könyvbemutatók is élvezhetőek.

Nehéz feladat irodalmat szervezni a vajdasági magyarság számára?

— Nem hiszem, hogy nehezebb, mint a debreceni vagy a felvidéki magyarság számára. Mi, akik kortársirodalmi-rendezvényeket szervezünk a Szeged—Újvidék tengelyen, nagyjából ugyanazt a negyven-ötven embert mozgatjuk. Azok, akik állandóan az irodalmi élet belterjességén gúnyolódnak — s akik, ugye, az ilyen események kedvéért nem szoktak leereszkedni az elefántcsonttornyukból —, most biztosan a szívükhöz kapdosnak, de a kis számok törvényéből adódóan az estjeink látogatóit nemcsak név szerint ismerjük, hanem együtt is sörözünk velük. Magyarán, szinte minden részvevő potenciális szervező is egyben. Ahhoz viszont, hogy az ember valóban vállalja az ezzel járó feladatokat, megbízható őrültnek kell lennie. A rendezvény közeledtével a mániává fajuló szenvedély alapkövetelmény, a közben uralkodó káoszban való rendteremtés képessége pedig kötelezően számon kérendő adottság. A szervezés tehát nem munka, hanem idegállapot. Erre a zombilétezésre pedig viszonylag kevesen vállalkoznak ingyen és bérmentve.

Multifunkcionálisnak kell lenni? Megszervezni, lebonyolítani, írni róla...

— Ez afféle bölcsészevidencia. Bár örülnék, ha nem kerülnék minden általam szervezett rendezvény után tudathasadásos állapotba. Ehhez egyrészt arra volna szükség, hogy a szerkesztők ne töröljék azonnal sikítva azokat a meghívásokat, amelyekben szerepelnek azok a szavak, hogy „fiatal”, „kortárs” meg „irodalom”. Másrészt nem ártana, ha az újságírók körében a minőségi szelekció elve érvényesülne, nem pedig a kényszeré.

Jelenleg a szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium diákjainak teszed élővé és hatóvá az irodalmat. Tanárként milyenek a tapasztalataid?

— Azt tapasztaltam, hogy mire a gyerekek eljutnak a gimnáziumig, kiölik belőlük a kíváncsiságot, elveszik tőlük a felfedezés örömét. Esszéíráskor általános gond, hogy a diákjaim az általam elmondottakat próbálják visszaböfögni, mert ahhoz szoktak, hogy senkit sem érdekel a véleményük.

Megdöbbentem például, amikor a közéleti költészetről beszélgetve azt mondták, azért hagyja őket hidegen a politika, mert nem hiszik, hogy valaha is hatással lehetnének a környezetükre. Csak biztonságra vágynak: állandó munkahelyre, kertes házra, sok utazásra. Pedig tizenhat évesen illene idealistának lenni, és világmegváltó terveket szövögetni — gondoltam először. Aztán rájöttem, hogy a szüleik a kilencvenes években voltak huszonévesek, és ha a háborúk idején itthon maradtak is, most már külföldön próbálnak pénzt keresni. Nem csoda, hogy a diákjaim már nem akarnak így élni.

Mit (ne) olvasson a mai magyar középiskolás a kötelezőn kívül?

— A mai magyar középiskolásnak fejlettebb az alkalmazkodóképessége, a kommunikációs érzéke és a kreativitása, mint a tíz–tizenkét évvel ezelőttinek, azaz az én nemzedékemnek. Ráadásul bizonyos értelemben, ha digitális bennszülöttként is, de többet olvas, mint mi annak idején. Szóval nem féltem a mai magyar középiskolást, megtalálja a neki való olvasmányt, legyen az akár egy Jo Nesbø- vagy egy Stephenie Meyer-kötet. Előbb ugyanis ki kell alakítani az olvasás iránti igényét. Ilyen tekintetben pedig egy tanár nem lehet finnyás. A finomságtól különben semmi sem áll távolabb, mint a finomkodás, és ezt a diákok pontosan érzik. Ezután jöhet a könnyebbik része a dolognak, a minőségre való rászoktatás. Amit én ennek érdekében tehetek az az, hogy menet közben mélyítem a tudásukat, felvillantom előttük az összefüggéseket, kortárs példákkal alátámasztva megértetem velük, hogy az író legfőbb ismérve nem az, hogy halott, a szépirodalmat pedig nem csak nagymamák olvassák, na meg — kihasználva a kamaszokban amúgy is meglévő szkepszist — gondolkodni tanítom őket. Ehhez persze nem elég elbújni a diktáláshoz odakészített jegyzethalom mögé, ahogyan azt az én tanáraim többsége is tette, hanem élményközpontú órát kell tartani, amelyen a diákoknak nincs idejük unatkozni. Ennek érdekében időnként ki kell lépnem a komfortzónámból, folyamatosan fejlesztenem kell magam, és naprakésznek kell lennem a diákjaimat érintő témakörökben. Egy irodalomtanár nemcsak érettségifelkészítő gépként működik, hanem rendezvényszervezőként és pszichológusként is, ezért sem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsem az érdeklődést a tanítványaim iránt. A kudarc lehetősége amúgy is minden órán adva van, én így próbálom kibekkelni.

Kosztolányi városa az otthonod, ez mit jelent számodra?

— Ezt fokozhatjuk is: Kosztolányi szülővárosában élek, abba a gimnáziumba jártam, ahová ő is, most pedig egy róla elnevezett iskolában tanítok. És néha ugyanazt érzem, amikor végigsétálok a korzón, mint Vajkayék a sárszegi vasútállomás felé menet. Néha meg legszívesebben felpofoznám az úrifiú Desirét, amiért ilyen reménytelenül porosnak, borosnak, búsnak és lomhának festette le Bácskát. A Kosztolányihoz fűződő viszonyom tehát majdnem olyan ambivalens, mint a Szabadkához fűződő. Éltem Újvidéken és Szegeden is, de mindig ide jöttem haza. Ehhez biztosan hozzátesz az is, hogy a varázsló kertje, a majdnem Horthy-emlékmű, a kettéhasadt oromzatú székesegyház és a város első mozija által határolt Bermuda-négyszögben lakom. Úgy látszik, innen nincs menekvés.

Min dolgozol jelenleg, milyen irodalomszervezői projektumokra készülsz?

— Néhány hete fejeztük be a Híd júliusi számának szerkesztését Sági Varga Kingával és Patócs Lászlóval. Ebben már szinte megszokott módon a Híd Köré a főszerep, így nekem is meg fog jelenni egy esszém a radikalizmusról. Ezenkívül a nyár a táborozások ideje is: biztosan ott leszek például a FISZ-táborban Visegrádon, hogy az ősszel ötletekkel telve, megújult formában folytathassuk az Olvass be!-t.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..