Objektívvel objektíven

Objektívvel objektíven

Ótos András harmincöt éve a Magyar Szó fotóriportere. Az év végén nyílt meg önálló kiállítása Újvidéken, párhuzamosan a hivatásos fotóriporterek Objektivan című kiállításával, melyet minden évben megszerveznek a Vajdasági Múzeumban.

A 75 éves napilap képszerkesztője egyúttal az egyik legmeghatározóbb személyisége is: folyton úton van, minden jelentős rendezvényen jelen van, és ahol megjelenik gépével, ott biztosra vehető, hogy egy nagyon fontos esemény van folyamatban. A ’90-es években fotózott háborús övezetekben is, manapság pedig a magyar miniszterelnököt szinte havonta, a szerb elnököt pedig hetente „lövi le” a fényképezőgépével. Fotózta már Putyint, az egykori Miloševićet, Jasszer Arafatot, sőt Michael Jacksont és még a pápát is.

* Harmincöt év munkásságából 50-60 képet állítottál ki, nehéz volt szelektálni? 

— Néhány hónapja kezdtem kiválogatni őket, és rengeteg jót találtam. Mindegyik jó a maga módján, de számomra talán az teszi őket emlékezetessé, hogy hogyan készültem fel, vagy milyen szervezés kellett akkoriban a kép elkészítéséhez. Michael Jacksonról Bukarestben készült a fotó 1992-ben. Akkor öt fényképésze volt a Magyar Szónak, és én voltam az, aki a koncerteket fotózta. A komámmal indultunk útnak, aki akkor az Újvidéki Rádióban dolgozott. Abban az időben nem lehetett üzemanyagot venni a töltőállomásokon, csak így elvétve az út menti árusoktól, szóval elég kalandosra sikeredett az út. Nem volt semmi sem megszervezve, persze akkreditációt sem lehetett előre intézni, így csak a szerencsénkre hagyatkozhattunk. Csak alapfelszerelést vittem magammal, amikor odaértünk, akkor láttam, hogy hol osztották a fotósoknak az akkreditációs belépőket, odaálltam én is, annak ellenére, hogy nem voltam rajta a listán. Amikor már csak egy szabad belépő maradt, akkor elkiabáltam magam, hogy Jugoszlávia!, így a román szervező nekem adta azt oda. A japán és a kínai fotósok pedig hoppon maradtak.

* Van kedvenc fotód?

— A pápa erdélyi látogatására mindig emlékezni fogok, hiszen az utolsó három percben sikerült a legjobb kép. Nehéz nap volt, esett az eső, már hajnalban be kellett menni a városba, mert később már minden le volt zárva, utána pedig rengeteget kellett gyalogolni a helyszínig, a csíksomlyói nyeregig, vállamon a teljes felszereléssel. Minden rendben ment, elkészültek a klasszikus képek a pápáról és a tömegről, külön a pápamobilról, aztán a pápa beszédéről, de a végén, az utolsó percekben beült egy kocsiba, mellyel elhaladt mellettünk, és akkorra a többi fotós már mind elpakolt, befejezték a munkát, én pedig kivártam az utolsó utáni pillanatot is. Mivel addig csak olyan képeket lehetett csinálni, amilyet mindenki, amelyek nem érdekesek. Nekem valami más kellett, egy olyan felvétel, amelyet más nem tudott megcsinálni. És akkor éppen ott álltam, jó helyen a jó pillanatban, 5 méterrel előttem volt, ült a kocsiban, és mosolygott a hívőkre. Volt egy emelvény, és az oszlopok között, ahogy haladt az autó, kísértem a gépemmel, és egyszer csak megvolt a megfelelő szög, jó volt az élesítés is, elkészült a tökéletes kép. Erre nagyon emlékezni fogok. Mindig az utolsó percig készenlétben kell lenni, géppel a kézben, mert sohasem tudni, hogy mikor jön el a tökéletes pillanat. Mindig mást kell megmutatni, mert ezeregy fotós volt a világ minden tájáról, aki elkészítette a klasszikus képeket, és egy ilyen felvétel végett nem is kellett volna elmenni, azt mindenki le tudta fotózni. 

* Mi, újságírók tudjuk azt, hogy ha te egy rendezvényen megjelensz, akkor ott biztosan valami fontos dolog van kilátásban, vagy hogy az egy nagyon fontos esemény. Te ezt hogyan éled meg?

— Amikor a szerkesztőség előre tudja, hogy egy rendezvény zűrös lesz a lapzárta miatti szűkös határidő okán, vagy hogy nagy esemény lesz, ahol a tömeg miatt fel kell hogy találja magát a fényképész, akkor valóban engem küldenek.

* Ennek köszönhetően rengeteg híres személyt, köztük politikust, államfőt, minisztert fotózhattál, kik a legemlékezetesebbek?

— ’89-ben Belgrádban fényképeztem például Arafatot, de Gorbacsov is lencsevégre került. Orbán Viktort szinte havonta, Vučićot hetente, a többi politikust meg majdnem naponta fényképezem a különféle eseményeken. De fényképeztem a Forma—1-en is.
 

* Haditudósítóként milyen volt fotózni?

— A ’90-es években, amikor még nem vált szét az egykori Jugoszlávia, akkor nagyon sok veszélyes területre kellett menni. Német Zoltán újságíró kollégával az egyik ilyen napot átélve mondtuk is egymásnak, hogy ez a nap lett a második születésnapunk. Eltévedtünk, és egy olyan faluba jutottunk be, ahol látszódott, hogy néhány perccel azelőtt még robbantások és összetűzések voltak folyamatban. Újvidéki vagy belgrádi rendszámtáblás autóval mentünk, és nagyon nehéz volt a terepen. Sorsdöntő volt, hogyan ítéltük meg azt, hogy milyen nyelvjárással köszönjünk. Az is emlékezetes volt, amikor egy kis útkereszteződéshez érve nem tudtuk eldönteni, hogy jobbra vagy balra forduljunk-e, azt sem tudtuk, hogy éppen Szerbiában vagy Horvátországban, esetleg Boszniában vagyunk. Az útkereszteződés közepén állt egy autó, 20 méterre megálltunk tőle, és láttuk, hogy valaki ül a kocsiban. Meg akartuk kérdezni, merre menjünk tovább, de közelebb érve egyre gyanúsabbá vált a jármű. Hideg volt, az autónak nem voltak beködösödve az üvegei, a benne ülő pedig nem mozdult. Amikor közelebb értünk, akkor döbbentünk rá, hogy alá volt aknázva az autó, és be volt ültetve egy halott katona. Szóval, voltak nehéz pillanatok. Az újságíró kollégának is nehéz volt tudósítani a történtekről, de egy fotósnak talán még nehezebb volt akkor a dolga, hiszen nem kerülhetett csak úgy oda a frontvonalra fényképezni. Ha már elmentünk, akkor csinálni kellett valamit. Egy alkalommal könnygázt lőttek az autónkra, amikor követtük a szerb rendőröket, nem akarták, hogy egy újságírókból álló konvoj menjen utánuk. A gáz beszivárgott az autónkba, mi pedig megálltunk. Az ott lakó albánok odajöttek, és elmondták, hogy szódabikarbónát kell rakni egy ruhadarabba, majd azt kell az orrunk elé tenni, mert neutralizálja a könnygázt. Amikor legközelebb mentünk, akkor mindig vittünk magunkkal legalább negyed kiló szódabikarbónát, ez könnyítette meg a munkánkat.

* Három és fél évtized alatt sokat fejlődött a technika, fényképészként hogyan élted ezt meg?

— A háborús övezetben elő kellett hívni a képet a szállodában, sötétszoba híján ezt általában a fürdőben lehetett véghez vinni. Az egyik ilyen alkalommal nem volt víz a hotelben, hogy lemossam a fotóról a fixírt, így a WC vizével kellett leöblíteni a képről az előhívás során használt vegyszert, különben nem tudtam volna elküldeni. A képeket telefoto-szerkezettel továbbítottuk a szerkesztőségbe. Manapság már sokkal egyszerűbb, úgy mondanám, hogy a munka 80 százalékát az teszi ki, hogy megszervezzük az utat az eseményre, és az tart a legkevesebb ideig, hogy elkészítsük a fényképet. Ma már megvannak a lehetőségek, de néha amilyen egyszerű, olyannyira komplikált is lehet, főleg, ha nincs internetelérés. Szállást és parkolót kell szerezni, illetve olyan extrém esetek is vannak, hogy 8-kor lapzárta, de én még fél 8-kor próbálok egy jó fotót készíteni Pesten, és azt még el is kell küldeni. Szóval a technika adva van, de minden más elkomplikálódott a szervezéssel.

* Nagyon szerényen fogalmazol akkor, amikor azt állítod, hogy ezekben az esetekben a fénykép elkészítése igényli a legkevesebb időt. Egy amatőr fotós már valószínűleg nem így fogalmazna.

— Én úgy látom, hogy ennyi év után számomra egy esemény lefotózása a legkisebb gond. Sokkal stresszesebb az út leszervezése és a képek küldése az esemény után.

* Mekkora az archívumod? Mérhető egyáltalán?

— Húszévnyi anyag filmeken van, azok a képek még nem lettek digitalizálva, az még a jövő feladata. Az elmúlt évek digitális fotói pedig több terabyte helyet foglalnak el a számítógépen.

* Van olyan, amit ez idő alatt még nem sikerült lefényképezned? Személy vagy esetleg úti cél?

— Mindig van valami, amit meg lehetne örökíteni. Láttam Amerikát, Európa nagy részét, de őszintén természetfotókat nem szeretek készíteni. Az számomra olyan, mint a horgászat. Egyszer voltam, és soha többet. Reggel leültem, semmi sem történt, és este hazamentünk. Naplementét, tájakat vagy hegyeket fotózni nekem nem kihívás, ahogyan a pecázás sem. A naplemente évi 365-ször megtörténik, és mindenki le tudja fényképezni, így vagyok én a természetfotózással. Embereket, emberi sorsokat viszont szeretek megörökíteni.

* Messze van még a nyugdíj, ennek ellenére hogyan képzeled el a majdani nyugdíjas éveket?

— Kezemben biztos ott lóg majd a fényképezőkép vagy a kamera. Egyébként azt tudni kell rólam, hogy ha néhány napig nem csörög a telefonom, akkor szinte reszketek, ez már egy ilyen veleszületett életérzés.
 


Ótos Annabella felvétele

Ótos András 1963-ban született Újvidéken, iskoláit is itt végezte el. Pedagógus szülei már óvodáskorában bevezették a fotózás és a filmezés rejtelmeibe. Az egykori Jugoszlávia területén szervezett kistechnikusok versenyén általános és középiskolásként tizenkétszeres országelső volt a filmesek kategóriájában. Később fotósként és filmesként is számos díjat kapott. 1984-ben lett a Magyar Szó munkatársa, a ’90-es évek háborús esztendőiben Szerbiában, Horvátországban és Koszovón is fényképezett. Magyarországon és Franciaországban Dormán Lászlóval közös kiállításon állította ki háborús képeit. Kiérdemelte a Forum-díjat, 1989-ben pedig egy sportfotóval a Tanjug különdíját. A Duna Televízió megalakulása óta több újságíróval közreműködve operatőrként és vágóként tudósít a határon túli szerkesztőségeknek. Munkássága során a svájci DRS és a Bloomberg TV-vel is együttműködött. A fényképészet szeretetét továbbörökítette, most a harmadik fotósgeneráció tagjaként a lánya operatőri szakon tanul az újvidéki akadémián.

Képgaléria

Cikkünk további képei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink