Obeliszkek a bánsági pusztákon

Obeliszkek a bánsági pusztákon

Mint hazajáró lélek kísért meg ilyenkor, őszderékon a bánsági pusztaság réges-rég letűnt világa, ahonnan szinte a semmiből bukkannak elő a szinte kézzelfogható emlékek.

MOTTÓ: „Ismét elcsendesült minden. Még hosszabbra nyúlott a délután, még nagyobb lett a kietlenség”
(Ivo Andrić: Jelek az út mentén — Radics Viktória fordítása).

Tamáslaka (Tomaševac) a Temes folyó bal partján fekvő, az állattenyésztőiről — főként a cigája juh tenyésztőinek (ön)szerveződéséről — ismert falucska. Nagybecskerektől huszonöt kilométerre, délkeleten fekszik. Noha már a XVI. század tájékán létező, főleg ortodoxok lakta településen az első ház cölöpjeit állítólag Lak Tamás verte le, a falu vélhetően mégis a folyóról kapta a nevét. A húsz házból álló helység 1717-ben Tomasovicz néven került a Habsburg Birodalom katonai térképére, lakói pedig határőrként védték a régiót a törökök ellen az 1699. évi karlócai békeszerződés után is. Egy ilyen eseménynek állított emléket az utókor a falu és a folyó fölött emelkedő löszteraszon. Đorđe Radivojević kapitánynak — és háromszáz, mindenre elszánt katonájának —, aki 1788-ban az utolsó csepp véréig védelmezte a reábízott falut s lakóit. A kőobeliszkbe rótt mementó napjainkban legfeljebb csak az ujjbegyek türelmes vallatásának engedve hajlandó feltárni üzenetét.

Vele ellentétben a dél-bánsági Végszentmihály (Lokve) Alibunár felé néző határsávjában felállított kőoszlop maga a tökéletes rejtély. Mivel a rajta levő feljegyzések már tapintásra sem hajlandóak vallani, marad (egyelőre!) a mindent megszépítő — nem éppen mindenki szája íze szerinti — szájhagyomány. Az persze kétségtelen, hogy itt vonult végig a hajdani római sánc. A Pallas nagylexikon adatai szerint a település őse, a hajdani Szentmihály már a középkorban létezett, és a török uralom idején semmisült meg. A XVIII. század húszas éveiben még lakatlan, 1768—1773 között azonban már a határőrvidék része, 1872-től pedig Torontál vármegyéé. Határát az e dátumtól számított évtized mindegyik esztendőjében árvíz sújtotta. Napjainkban a zömmel román etnikumú falu — látszólagos rendezettsége ellenére is — a régióra jellemző elnéptelenedéssel küzd. Bizonyos statisztikai mutatók szerint a bejegyzett polgárok fele az Amerikai Egyesült Államokban és Svájcban él, dolgozik.

A harmadikként lajstromba vett pusztai monolitot a Perlaszt (Perlez) és Farkasdot (Farkaždin) összekötő, az utasforgalom szempontjából feleslegessé vált vasútvonallal párhuzamosan illik keresni. A műútról legfeljebb akkor vehető ki a kő sziluettje, ha az arra járó sofőr szándékosan lassít, és a keleti horizontot fürkészi. Pedig nem rejtőzködik, csak egybeolvad a tájjal — melyben napjainkban sem ritkaság békésen kérődző nyájat és csordát, valamint a reájuk felügyelő pásztorokat látni. A márványba gravírozott, 1954. október 2-ai bejegyzés szerint a monolit partizánemlékmű volt.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Bánáti Újság rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink