„Vedlesz, babám, vedlesz, (de) holnapután kedd lesz!” — dörmögtem bajszom alatt. Félig tréfásan, félig pedig igencsak bosszúsan. Azon a január végi, vasárnap kora délutánon, midőn az idősebbik és kopottabbik kandúrmacskánk már vagy tizedszer keresztezte utam nagy izgatottságában. Egyre hangosabb nyávogásban megnyilvánuló méltatlankodással adván tudomásunkra, megfejelve mindezt demonstratív pofanyalogatással, neki bizony újból ehetnéke támadt. Annak rendje és módja szerint. Pedig jobban belegondolva, igazából, de iure, egyáltalán nincs bármiféle háziállatom. Olyanom meg pláne nincs, akire — napi szinten — netalán főzni is kellene. Illetve takarítani utána, ha esetleg időnként elfelejtené, mi is a szobatisztaság. Egyébként is köztudomású, hogy egyetlen, de valóban egyetlen vérbeli cicának sincs gazdája! Alárendeltje viszont annál több. Aki időről időre nemcsak ölbe veszi és játszik vele, meg ciróka-maróka babusgatja, plusz lesi minden kívánságát, de akinek akár a fejére is mászhat. Szabadon. Büntetlenül.
Valamilyen kötődés azonban mégiscsak létezik köztem és eme macsek között, kit az elmúlt év tavaszától datálva heteken keresztül igyekeztünk párommal kiencsetelni szerzett kórságából. Alkalmi terápiánk végül olyannyira népszerűnek bizonyult, hogy néhány napon belül már egy másik, az előzőnél sokkal halkabb szólású nyaú is óraműpontossággal felbukkant a szomszédságból. Noná, hogy reggeliidőben! Egy újabb süldő kandúrmacska, akibe átlagon felüli jólneveltség is szorult. Ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy ha a macskák történetesen nem járnának födetlen fővel, a fiatal négylábú, egyébként szürkés-fehéres színű szőrdolmányú barátom bizonyára kalaplevéve várja meg, amíg rangidős kollégája és kölökkori tanítómestere befejezi végre a nyammogást. A csirkeszárny-maradványokat csak utána vette mancsolásba. Respect! Így költözhetett be konyhámba, de facto, a másik is. Átmeneti jelleggel.
Az ösztön ugyanis, pláne a fiatalabbat, a legcudarabb télidő éjjelein is kirendelé őket. Dacára annak, hogy az egészséges, de mindenekfölött zajos és tetőszaggató erőfitogtatás öregjei tőlük sem sajnálnak egy-két maflást. No, de éppen ettől kerek egész az a bizonyos macskalét! Mert igen, vannak dolgok, melyek menetrendjébe vétek, főbenjáró bűn beavatkozni. Az életrevalóság próbatételeibe például. Amióta mindezt tudom, azóta nyugtával immár a holdat dicsérem. Az Úr új napjainak hajnalán.
