* Mi határozta meg leginkább a gyerekkorát?

– 1960. október 7-én születtem Pancsován, de az első napjaimtól Torontálvásárhelyen élek, mondhatni, tősgyökeres debelyacsai, debellácsi, torontálvásárhelyi vagyok. Édesapám tanító volt, édesanyám pedig tisztségviselő. Jó gyermekkorom volt, sokat sportoltam. 1967-től 1977-ig aktívan asztaliteniszeztem, és a barátaimmal szép sikereket értünk el vajdasági, szerbiai és jugoszláviai szinten is. Talán erre az időszakra vagyok a legbüszkébb. Akkoriban a falu is fejlődött, és voltak olyan emberek, akik foglalkoztak velünk, fiatalokkal és a sporttal. Mi hárman-négyen magas szintre jutottunk az asztaliteniszben, és bár még csak pionírok, tíz–tizenöt évesek voltunk, amit lehetett, szinte mindent megnyertünk. Nagyon büszkék voltunk arra, hogy az akkori Jugoszláviában ilyen eredményeket értünk el. Még ma is kellemes érzés visszagondolni erre az időszakra.

* Hogyan indult a pályája, hol kezdett dolgozni?

– A katonaság után az antalfalvi cukorgyárban helyezkedtem el, ahol két évet töltöttem, majd átmentem a Moda cipőgyárba, és ott tizenhárom évig dolgoztam. Ezután egészen 2007-ig nem volt állandó munkaviszonyom. A feleségemmel könyvkereskedést nyitottunk, melynek működtetéséből én is kivettem a részem. Ha kellett, eladó voltam, ha áruért kellett menni, azt intéztem. Ezzel foglalkoztam tíz-tizenkét évig.

* Hogyan került a művelődési élet forgatagába?

– 2007-ben teljesen véletlenül kerültem a művelődési életbe. Előtte nem tevékenykedtem aktívan ezen a területen, viszont felkértek, hogy vállaljam el a József Attila Művelődési Otthon igazgatói tisztségét. Nagyon meglepődtem, de éppen munkát kerestem, ezért a párommal megbeszéltük, hogy elfogadom a felkérést, és meglátjuk, mi lesz belőle. Így 2007. január 1-jén munkába álltam a művelődési otthonban. Eleinte nem volt könnyű, de szerencsére sok embert ismertem a faluban és Antalfalva Önkormányzatában is, így a problémák megoldásához mindig találtam segítséget. A mai napig nem szégyellek kérdezni, hiszen az ember ameddig él, tanul. Sokan segítettek, a problémákat pedig sikerült megoldanunk. Végül tizennyolc évig voltam az intézmény igazgatója.

* Milyen állapotban vette át a József Attila Művelődési Otthont?

– Az épület nagyon rossz állapotban volt, szinte nem akadt olyan része, amelyre azt mondhattuk volna, hogy rendben van. Szerencsénkre a néhai Mérges Sándor, aki akkor jelentős tisztséget töltött be a VMSZ-ben, kiharcolta, hogy pénzt kapjunk a teljes felújításra. A munkálatok 2008. november 13-án kezdődtek – nagyon jól emlékszem erre a dátumra –, és egy hónap múlva már szinte rá sem lehetett ismerni az épületre. Kívül-belül folyt a munka, majd a következő év augusztus 15-én átadtuk a felújított művelődési otthon. A beruházás a Vajdasági Magyar Szövetség és a Nagyberuházási Alap támogatásával valósult meg. A belső tereket úgy alakíthattuk át, hogy minél jobban kihasználhassuk őket, és ne csak színdaraboknak, előadásoknak, hanem más rendezvényeknek is helyet adhassunk. A fix padokat mozgatható székekre cseréltük, így a nagyterem azóta kiállításoknak, illetve számos rendezvénynek adhat otthont. Szerintem Dél-Bánát egyik legnagyobb és legszebb művelődési otthona a miénk.

* Milyen közösségi élet fogadta, amikor átvette az intézmény vezetését?

– Amikor átvettem az intézményt, nem nagyon lehetett dicsekedni a tagsággal, lassan kellett felépítenünk az egészet. Volt egy vegyes kórusunk, de azt hiszem, más szakcsoport akkoriban nemigen működött. Később elkezdtük a magyar néptánc oktatását, alakult leánykórus és citeracsoport is. Idővel 60–70 tagunk lett, akik különféle szakcsoportokban és rendezvényeken vettek részt, ma pedig talán még többen vannak. Mindezt úgy sikerült elérni, hogy közben a falu lakossága folyamatosan fogyatkozott. Előbb a fiatalok mentek el, majd tíz évvel ezelőtt már az én korosztályomból is egyre többen. Az iskolában még minden osztály megvan, de egyre kevesebb a magyar gyerek, van, ahol csak 5-en, 6-an járnak egy osztályba. Ennek ellenére működünk, és tartjuk magunkat. Mindig azt mondják, azzal kell dolgozni, ami van.

* Milyen kapcsolatot ápoltak a helyi iskolával?

– Mindig nagyon jó volt a kapcsolatunk, függetlenül attól, hogy éppen ki vezette az iskolát. Most is olyan igazgatónő áll az intézmény élén, akivel nagyon jól együtt tudunk működni. Ha nekünk van szükségünk segítségre, hozzájuk fordulunk, ha pedig nekik kellenek a termeink, mi segítünk. Ez így működik, és szerintem így is kell működnie.

* Tizennyolc éven keresztül a VIVE, az egyik legnagyobb rendezvényük is az élete része volt. Noha nyugdíjba vonult, most is aktívan készül a jubileumra, hiszen augusztus 30-án 30. alkalommal rendezik meg a Magyar Nóták és Csárdások Fesztiválját. Ezúttal is vállalta a fő szervezői feladatokat.

– Én akkor csak belecsöppentem ebbe az egészbe. A VIVE székhelye itt, Torontálvásárhelyen van, de akik vezették, nem voltak mindannyian helybeliek. Nekem majdnem tíz évig az volt a feladatom, hogy helyben megszervezzem a fesztivált. Régebben a rendezvény három napig tartott, és úgynevezett nótatábort is szerveztünk. Februárban írták ki a pályázatot az amatőr magyarnóta-énekesek és az új szerzemények számára. Volt olyan időszak, amikor 15-20 énekes is jelentkezett. Az amatőr énekesek öt-hat napot töltöttek nálunk, ezalatt zenei szakemberek foglalkoztak velük, majd felléptek, és ezután dőlt el, hogy kik versenyezhetnek. Nagy munka volt mindezt megszervezni, azóta azonban változtak az idők, és fokozatosan csökkent a résztvevők száma is.

* Miért éppen Torontálvásárhely lett a nótafesztivál otthona? Ennyire szeretik itt a magyar nótát és a csárdást?

– Szeretik, valószínűleg ugyanúgy, mint Vajdaság más vidékein. A fesztivál azért kötődik Torontálvásárhelyhez, mert névadója, Vitkay Gyula 1895-ben itt született. Kántor, zeneszerző volt, magyar nótákat is írt. Gábor Károly, aki szintén torontálvásárhelyi származású volt, valamint Mérges Sándor és felesége, Eszter gondolkodtak el azon, miért ne szervezhetnénk egy olyan rendezvényt, amely a faluhoz kötődik, és amelyről Torontálvásárhely ismertté válhat. Sikerült, hiszen most már a 30. VIVE-t szervezzük, mindössze egy év maradt ki a COVID miatt. Manapság egyre nehezebb összehozni a zenekart és az énekeseket is, hiszen sokan külföldön élnek. Muzsikusokat az anyaországból is hívunk, és ha minden a tervek szerint alakul, az idén tizenhárom fellépőnk lesz.

* Mekkora az érdeklődés a fesztivál iránt? Sikerül megszólítani a fiatalabb nemzedéket is?

– A helyiek és a környékbeliek nagyon várják a rendezvényt, de messzebbről is érkeznek vendégek. Összességében azonban sajnos csökken az érdeklődés, a közönség nagy része az idősebb korosztályhoz tartozik. Fiatalok is eljönnek néha, de kizárólag rájuk alapozva nehéz lenne fenntartani a fesztivált. Torontálvásárhely mindig is magyar település volt, ahol szólt a magyar nóta, tisztelték a hagyományokat, melyeket ma is több civil szervezet ápol. A szeretet tehát megmaradt, a közönség létszáma viszont csökkent. Az elődeimtől hallottam, hogy régen 600–700 ember is végigkísérte a fesztivált, ma már 150–200 nézőnek is nagyon örülünk. Persze azt is figyelembe kell venni, hogy Torontálvásárhelynek egykor háromszor annyi lakosa volt, mint ma. Igyekszünk mindenkit megszólítani, a közösségi médiában és személyesen is, különösen azokat a dél-bánáti szervezeteket és egyesületeket, amelyekkel együttműködünk. Szeptemberben ismét összeül a fesztiválbizottság, hogy megbeszéljük, folytatható-e a VIVE a jelenlegi versenyjellegű formában, vagy változtatnunk kell rajta. Azt semmiképp sem szeretnénk, hogy megszűnjön, hiszen ez egy olyan rendezvény, amely Torontálvásárhelyhez kötődik, és amelyet folytatni kell.

* Miben nyilvánul meg a VIVE versenyjellege? Külön lehet benevezni a szövegírónak, a dalszerzőnek, vagy egymást kérik föl?

– Az amatőr énekesek jelentkeznek a fesztiválra, a zenei résszel foglalkozó fesztiválbizottság pedig eldönti, kik vehetnek részt a versenyen. Mindenki egy maga választotta nótacsokrot ad elő. Régebben a győztes amatőr énekes jutalma az is volt, hogy felvételeket készíthetett az Újvidéki Rádióban. A rádió is támogatott bennünket, ahogy az Újvidéki TV-n is voltak élő közvetítések. Lassan minden megszűnt, és most ott vagyunk, ahol vagyunk. Azt hiszem, egy vagy két éve nem is nagyon volt amatőr énekesünk, ami pedig az új szerzeményeket illeti, az úgy működik, hogy vannak szövegírók és zeneszerzők, akiknek össze kell dolgozniuk. Ezzel nincs is gond.

* Nemrég újabb emléktáblát avattak a művelődési otthonban. Milyen emléktáblák őrzik Torontálvásárhely múltját?

– Az egyik emléktábla Vitkay Gyulának állít emléket, ezt már régebben felavatták. Amikor pedig a falunk 230 éves volt, a művelődési otthon előcsarnokában egy újabb emléktáblát helyeztünk el, mely arról tájékoztat, hogy Torontálvásárhelyet 1794-ben telepítették be. Korábban is voltak itt letelepedési kísérletek, néhány kilométerrel távolabb, de mi 1794-et tartjuk a falu betelepítése évének. Akkor 250 család érkezett ide Magyarország területéről. Nem volt könnyű dolguk az őseinknek, hiszen nádas, mocsaras területet kellett termővé tenniük. Munkájuk eredményét a mai napig élvezzük, hiszen kiváló minőségű fekete termőföld vesz körül bennünket. Azt mondják, itt szinte bármit elvet az ember, az biztosan teremni fog.

* A családjáról is mondhatna többet…

– 1983. július 2-án nősültem meg. A párommal a Moda cipőgyárban dolgoztunk. Két fiunk született, az első 1986-ban, a második 1990-ben. Mindenki tudja, milyen volt az élet a ’90-es években, nem sok dicsekvésre méltó dolog történt, de az a fontos, hogy átvészeltük. A gyerekek felnőttek, elmentek középiskolába, az egyik előbb Szabadkára, utána Szegedre egyetemre, a másik rögtön Hódmezővásárhelyre ment, és befejezte a középiskolát, majd az egyetemet. Most mindketten Budapesten élnek. Havonta járnak haza. Úgy vannak vele, hogy nincsenek a világ végén, beülnek a kocsiba, 3-4 órát utaznak, és itthon vannak. Amikor hazajönnek, két-három napig maradnak itthon.

* A helyi közösség elnökeként is tevékenykedett. Mint tudjuk, nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy az ember szeretné, egy kisebb település nagymértékben függ a községtől is. Milyen volt a kapcsolata Torontálvásárhelynek Antalfalvával?

– 2015-től 2019-ig voltam a helyi közösség tanácselnöke. Mivel a község a helyi közösségeknek meg a művelődési otthonoknak is az alapítója, teljesen normális ez a függő viszony. Voltak bizonyos gondok, melyeket meg tudtunk oldani, de olyanok is, amelyeket nem. Ez sajnos jelenleg is tapasztalható – aki egy kicsit is kíséri a politikát, az láthatja, milyenek a lehetőségek. Vannak dolgok, melyeket fel kell áldozni valami másért.

* Tavaly óta elnökségi tag a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetségben is.

– Tavaly tavasszal kerestek fel, hogy legyek az elnökség tagja. Elvállaltam, a dél-bánáti régióból én képviselem az egyesületeket. Büszke vagyok arra, hogy valakinek eszébe jutok, mert ez azt bizonyítja, hogy valamit csak jól csináltam. Valamit, ami megmaradt az emberek fejében.

* És a közösség is nyilván értékeli a hozzájárulását ahhoz, hogy a hagyományokat továbbvigyék…

– Persze vannak emberek, akikről úgy érzem, hogy becsülnek, aztán olyanok, akik kevésbé, de olyanok is, akik nem szeretnek. Ez mindenhol így van. Főleg, hogy mindenhol ott voltam – gondolok itt a falura, az önkormányzatra, a pártra, a művelődési otthonra, sőt, még az iskolában is beválasztottak iskolaszéki tagnak. Aztán eljutottam odáig, hogy lassan kezdtem mindezt elengedni, mivel tudtam, hogy nyugdíjba megyek. Természetesen azt hangoztattam, hogy ha nyugdíjba vonulok, akkor is itt leszek, de nem akarok semmilyen különösebb megbízást, semmilyen felelősséget. Mindenhol besegítek, ahol, amivel és ahogy tudok. De ne nekem kelljen húznom a kocsit. Én csak bele akarok ülni, és kocsikázni. Ezt szeretném.

Horti László a jubileumi, 30. VIVE fesztivált azért még szívvel-lélekkel szervezi, a közösség és a fesztiváltanács hozzájárulásával. Annak ellenére tehát, hogy már nyugdíjas, bevállalta a munka oroszlánrészét.