(Torontálvásárhely, gyógynövényes útpadka-szegély a Kismalom utcában — 2025. augusztus 5.)

Azokhoz viszont sokkal nehezebb volt hozzájutnom. Legalábbis olyanokhoz, amelyekben lényegesen több volt az akció, mint a narráció, „buborékos” párbeszéd. Emlékszem, dupla pántos térdszárnadrágom kenguruzsebeiben csempésztem haza őket a szomszédságban lakó, minden hájjal megkent surbankó legénykétől, a debellácsi Kismalom utca fenegyerekétől. Ifjabbik F. P.-től, akinek bár dugig volt „sztrippökkel” (képregényekkel, no!) házuk padlása, egy idő után már csak némi aprópénz fejében volt hajlandó kölcsönözni nekem belőlük egyet-kettőt. A rokonságtól összekuporgatott ötven parásaim persze gyorsan elfogytak, és mivel szüleimtől kérni nem mertem, a javak öntörvényű birtokbavételétől meg eleve irtóztam… Tétován álltam meg végül nővérem könyvespolca előtt. Mert bár való igaz, hogy közülük bármelyiket többé-kevésbé szabadon levehettem, és bérmentve ki is vihettem a szobájából, szinte alig volt bennük kép. Aztán beletörődtem, és találomra levettem egyet. Jöjjön hát, aminek jönnie kell!

S jött is. Az évtizedekre visszanyúló nyelvi és szókészleti pallérozás, mely készség birtokában egyszer csak jómagam is nekibátorkodtam örökírómat a történetekre szomjúhozó papirosok ellenében fordítani. Mint utóbb kiderült, pehelykönnyűnek tűnő, igazándiból viszont súlyos és módfelett veszedelmes tevékenység a tollforgatás. Mert a testet öltött gondolatok az őket figyelmesen elolvasókban jelentős barázdát képesek hagyni.

(Feszület korpusszal és sóvirággal a Muzslya és Lukácsfalva közötti aszfaltút mentében — 2025. július 20.)

„Nyomdokaidba lépek, atyám!” — vélekszem egy olyan tanulságos történet címére, amelyet egy szinte lapjaira hullott, megsárgult századeleji füzetecskében olvastam egykoron anyai nagymamámnál. Lévén az egész irka a 17. oldalnál kezdődött, mindössze a lábjegyzetek magasságában/mélységében található sorokból lehetett kikövetkeztetni, hogy a kiadvány Az ördög kopója címet viselte. Minden ízében a mértéktelenség bizonyos válfaját ostorozva, annak látens és transzparens szociális megnyilvánulásait, közvetlen és közvetett következményeit egyaránt bemutatva. Kendőzetlenül és piros karikás korhatárolás, azaz maszatolás, köntörfalazás nélkül.

Szóval, a történet egy apáról szólt, aki télvíz idején fiával kiment a szabadba. Mivel azonban nagy hó volt, a fiút az atya hazaküldeni szándékozott, mondván, megfáznak a gyermek lábai. A fiú egyszerű szavai — „Ne tartson tőle, atyám, hiszen nyomdokaiba lépek!” — azonban ólomsúllyal nehezedtek az ő édesapja lelkére. Hiszen a gyermeke számára ő maga volt a testet öltött s akaratlanul is követendővé izmosodó példakép. Nem a zengzetes és dörgedelmes intelmei, hanem a konkrét, olykor szinte észrevétlennek tetsző cselekedetei, gesztusai, megnyilvánulásai által.

Noha újabban a világháló is telis-tele van ilyen és ehhez hasonló tanmesékkel, úgy érzem, ma már aligha tudna bármelyikük is komolyabban megfogni. Nekem például, személyesen, kellett hozzá egy echte gyermekkor, benne egy hitelesen nevelő, szerető és egészségesen féltő légkörrel.

Szükségem volt továbbá szülőfalum vén eperfás vásárterére s az anyai nagymamámnak reá és annak rámpás mázsaházára (innen szállították hetente vagonszámra a különféle lábasjószágot!) srégest, azaz rézsútosan néző kis házára, melynek kisszobájában a Jézus Szíve és a Nagyboldogasszony gipszszobrai melletti vázában nyaranta liliom illatozott. A kifogástalanul gondozott első udvar téglaközeit birtokba vevő kukacvirágok szirmocskáit szorgos méhek látogatták, a hajdani lovakról álmodó, helyenként rogyadozó istálló ereszei alatt pedig évi rendszerességgel visszatérő fecskék tanyáztak. Kisasszony napjáig, vagyis az áldott emlékű Csemama születése napjáig.

(Szabadka, Kisbajmok városrész — 2025. július 20.)

Zsenge gyermekkorom egyik üde foltjának színhelyét azóta sajnos már régóta visszavette az ősvadon. A kötésig, sőt gyakran jóval azon fölül érő szúrós, egymásba kapaszkodó növényzetbe nemrégiben bemerészkedve — emlékszem, visszanéztem egy lélegzetvétel erejéig. S láttam, tizenéves nagyfiam lépésről lépésre az általam percekkel korábban kitaposott nyomokba lép. Az én saját nyomdokaimba!  

Azt hiszem, ez volt az a pillanat, midőn hajdani olvasmányaim igaz és fikciós szereplői újra végiglépegettek lelki szemeim előtt. Komótos ráérősséggel meg-megállva. Mintha csak azt kérdezték volna tágra zárt pupilláikkal: megértettem-e végre-valahára a fabulát?!

Augusztus. Új kenyér hava. Még benne vagyunk a nyárban, de éjszakánként/hajnaltájt már újra jólesik magunkra teríteni a pokrócot. A hónap idusán mennyei Édesanyánk égi születésnapját ünnepeljük. A Nagyboldogasszony mennybevételét, kinek oltalmába államalapító Szent István királyunk is (fel)ajánlá országát s benne népét annak idején. Földi életének utolsó órájában.

(Szent István király felajánlja a Szűzanyának a Szent Koronát; Versec, Szent Gellért-plébániatemplom — 2019. december 20.)

„Az ég kitárva fénylakát / ma várja üdvünk asszonyát” — énekelték a feketetói hívek. (Kónya Sándor: Harmatozzatok, egek!, 242. oldal; Thurzó Lajos Közművelődési Központ, Zenta; 2004.)

Fatornyos szülőfalum katolikusai ugyancsak ezen a napon ünneplik templomuk búcsúját.

(Torontálvásárhely, a római katolikus templom — 2008. augusztus 13.)

Hogy számbelileg mennyi még a mennyi, annak csak a Mindenható a megmondhatója. S bár történik mindez egy ideje a nagyvilág és a szélrózsa minden irányába(n) és szegletébe(n) is széjjelszóródva, lélekben mégis egybeforrva, hazagondolva.