„Nyitni kék, fütyüli, nyitni kék, szívnek és tavasznak nyílni kék!” — bár azóta már réges-rég lapjaira hullt az a bizonyos olvasókönyv, melyben költőnk e megidézett versét először olvashattam, szinte „elsőre beugrott” annak minden egyes szava. Mintha csak ma lett volna!
Öregszem. Bizonyíték e kijelentésre nemcsak az egyre sárgább keresztlevelem, de maga az a tény is, hogy a (rég)múlt eseményeit sokkal inkább fel tudom idézni, mint teszem azt, a jelen apró-cseprő, mégis jaj!, de fontos és halaszthatatlan szösszeneteit. Pedig veszedelmes, egyre veszedelmesebb dolog minduntalan visszarévedni. Már azért is, mert olyankor újra megelevenednének szülőfalum utcái. Lennének benne például kopott focilabdát kergető, faágakon csimpaszkodó, napszentületi harangszó után is ricsajozó gyerekek. Lennének benne a házak előtti kispadon egymással beszédbe elegyedő öregek. Lennének benne szellemi és kétkezi munkából, illetve alkalmasint e kettő ötvözetéből vígan megélő emberek, akik minden további nélkül nyaralni és telelni jártak. Ha nem is épp az Adriára, de valamelyik banyába (magyarán: gyógyfürdőbe).
Középiskolásként még efféle falusi látleletet hagy(hat)tam magam mögött, midőn a diákokkal, elemózsiás, tiszta ruhás csomagokkal és jókedvvel degeszre tömött délután fél ötösi sinó kigördült vasútállomásunkról. Orlovát, Nagybecskerek és Milosevó irányába, ahonnét aztán ki-ki zötykölődött a saját vágányán tovább. A naponta ingázóknak — rövidebb távokra! — pedig ott voltak a Temes-parti kisváros uniformizáltan, akkortájt épp okker és fehér színűre festett autóbuszai. A néhai átépé flottájából.
Ma mindezt lassacskán már jómagam sem hiszem el. Hogy mindezünk… volt. A legvadabb képzelőerővel megáldott tizenéves diákjaimnak is csak olykor-olykor merek mindebből adni néhány falatnyi kóstolót. Mert a végin még gyagyásnak, eszelősnek néznek. Sohasem lehet tudni! Kivéve azt: az a világ elmúlt. Mi, akik továbbra is vacillálunk a menni és maradni között, legfeljebb annyit tehetünk (még!), hogy időről időre — plusz a szokásosnál hangosabban — felidézünk néhány tanult rigmust („Tapsi, tapsi mamának, hozzon cukrot kicsi fi(j)ának…”), időjóslási praktikát („Türűdd ki szépen a tányért, lögyön szép idő!”), élettani bölcseletet („Ödd mög szépen a könyér héjját is, hogy szép barna lögyön a hajad színe!”). Citálunk, s teszünk róla, mindezek számára jusson elegendő gondoskodó szeretet meg tisztelet. Elvégre, őseink hagyták ránk. Örökségül. Hogy megértsük. Mint a nyitnikék énekét.
