– Már a nulladik ponttól kezdve kötetként írtam a verseket – indítja a könyv történetét. A tavalyi év során készült el a teljes anyag, volt néhány intenzív, embert próbáló alkotói hónap. Az előző kötetem, a Mérgezett gyalog nyitóversét átemeltem ebbe, mert már ott éreztem, hogy valamelyest kilóg, de azt is, hogy ennek a nyelvnek a csírája megindult, valamit sikerült megfognom. Szerettem volna azt a verset ebbe a térbe áthelyezni, mert szerintem itt sokkal jobban működik. Komoly, de ott van benne a derű, az életigenlés. A második kötetem versei közül ebben sikerült ezt legjobban megfognom, és tudtam, ezt szeretném folytatni. 2021-ben jelent meg a Mérgezett gyalog, úgyhogy volt négyévnyi szünet, amikor egy sort sem írtam, csak nagy ritkán gyerekverset felkérésre vagy a magam szórakoztatására – meséli.

* Mennyire gyakori az, hogy valaki rögtön kötetben gondolkodva ír?

– Egyszer Sinkovits Péter mondta, hogy a fiataloknak ezt szokta tanácsolni. Hogy rögtön kötetben gondolkozzanak. Rám mindig is ez volt jellemző. Én már gyerekkoromban kitaláltam, hogy szeretném, ha harmincéves koromra három kötetem lenne. Most harmincegy vagyok, úgyhogy a terv majdnem sikerült. Van bennem tudatosság a jelenre és a jövőre nézve egyaránt. Tudom, hogy mit akarok megcsinálni, ami esetleges, az csak az, hogy hogyan valósítom meg. Ezeket a verseket szerettem volna megírni már az első kötetemben, az Anyaméhben is, csak akkor még nem tudtam, mert nem volt meg hozzá a kellő érettségem. Az Anyaméh egy nyers, ösztönös valami volt, mely szintén gyorsan íródott meg, egy nyár alatt nyerte el végleges formáját. A másodikkal megszenvedtem, mert ott több irányvonal találkozott, így azt inkább kísérleti jellegűnek mondanám. Ami közös bennük, hogy a traumairodalom dominál.

* Ez a harmadik, most megjelenő kötetre is jellemző?

– 2015-ben még nem voltam irodalomtörténeti szempontból tudatos, és most sem vagyok túlzottan az, de már jobban rálátok a tendenciákra. Az Anyaméh megjelenésekor a traumairodalom első hullámán már túl voltunk, tehát már volt hagyománya, de még viszonylag új valaminek számít. Volt benne kockázat is számomra. Azzal tisztában voltam, hogy ezt vállalni kell, és hogy ennek kapcsán az emberek gondolnak majd valamit. Nagyon személyes dolgokról írtam, amivel húszévesen meg kellett küzdenem. Emlékszem, annyira megviselt, hogy a megjelenés előtti utolsó néhány hétben vissza szerettem volna mondani, hogy nem akarom, ne jelenjen meg.

* A második kötet ezt feloldotta?

– A második kötet már egy családi mintákkal, árnyékokkal való szembenézés, de ezt is utólag látom. Amikor benne van az ember, nem érzékeli ennyire tisztán, vagy nem tudja megfogalmazni. Az első kötetnél inkább a személyes árnyék, a tudattalan, az elfojtott traumák domináltak, a másodikban kitágult a tér, és a családi tudattalan feldolgozása került fókuszba, ami szintén nem volt egyszerű folyamat, hiszen nemcsak a saját személyiségem tártam ki, hanem valamennyire a család hétköznapjaiból is beemeltem dolgokat.

* Tartottál attól, hogyan reagálnak majd rá otthon?

– Sok apavers van a kötetben, melyeket a megjelenés előtt meg is mutattam apámnak, kértem, olvassa el őket, és ha úgy érzi, valami rá nézve vállalhatatlan, hajlandó vagyok megbeszélni. De nem talált semmi ilyet.

* És elérkeztél a harmadik kötethez, ahol már nem traumákkal foglalkozol.

– A harmadik kötet teljesen más. Azt érzékelem, hogy a traumairodalom elért egy végpontot, kifáradt. A pszichológiai tudatra ébredés időszaka zajlik, mindenki a gyerekkort, a szüleihez való viszonyát, a kötődési mintáit és elakadásait dolgozza fel, és hamarosan eljutunk oda, hogy már sok mindent értünk és látunk, tudjuk, hogy hol volt a trauma, talán még fel is dolgoztuk, de ezzel most együtt is kell élni. Szerintem most a traumával való együttélés módozatainak az időszaka következik. És a felelősség kérdése, mely a XXI. század egyik kulcsfogalma lesz. A XX. században megtörtént egy kollektív árnyék kiszabadulása, az ember szembesült azzal, hogy mennyire ösztönös, hogy milyen pusztításra képes, és szerintem a mi generációnk dolga ezekkel szembenézni, s a helyükre rakni őket. Még nem tűnik úgy, hogy sikerül, de vannak mozgások. Azt érzékelem a fiatalok körében, hogy a felelősség nagyon fontos számukra. S a traumákkal szembenézni, terápiára járni, ez mind a felelősség kérdésköre. Ez a század arról szól, hogy mit kezdünk a felelősséggel, a tudással, azzal, amit magunkról tudunk. S ott a bolygó helyzete, a klímaszorongás, a tény, hogy egy gombnyomással ki tudjuk pusztítani magunkat.

* Ezek a szorongások benned is ott vannak?

– Szerintem mindenkiben. Sokfajta emberrel beszélgetek, a munkástól kezdve az értelmiségi emberig, s ez mindenkiben ott van. Egyfajta apokalipszisváró hangulat uralkodik most, mellyel nem nagyon szeretünk szembenézni, de a mélyben ott munkál. Ezt egy képként képzeld el, mely megjelenik az emberi pszichében, amikor változás közeleg. És elvitathatatlan tény, hogy óriási változások közepette élünk, ennélfogva óriási a bizonytalanság is. A széthullás jelei mindenki számára érzékelhetők. Ami van, az a szétesés, azaz a változás előtti feszültség. Most egy olyan pillanatban vagyunk, amikor a régi minták már nem működnek, minden megkérdőjeleződik, de nem látjuk, hogy mi jön utána. Új világrendben nem reménykedem, de elmozdulások biztosan lesznek. Erre a bizonytalanságra ad választ például a költészet.

* A köteted nagyobb része sem feltétlenül egy rózsás jövőt fest fel.

– A kötetnek van egy íve, két ciklusból áll össze, és egy integrációs folyamat egyik fázisa. Sokat gondolkodom ezekről, és kell valami kivezetési csatorna, mert a mentális állapotom rovására menne, ha nem manifesztálnám ezeket valahogy a fizikai térben is. A harmadik kötetemnek már maga a címe – Árnyékot vetünk, fényt aratunk – is egy integrációs folyamatra utal. Az első ciklus maga az árnyék, mely a jungi értelmezés szerint az emberi tudattalanban elfojtott tartalmakra utal. Mert minden, amivel az ember nem hajlandó szembenézni, az árnyékba kerül. Gondolkodtam ezen, vizsgáltam magam, s én is arra jutottam, hogy ez egy létező dolog, mely ha nem tudatosodik, és kerül felszínre, akkor a háttérből irányít. Jung szerint ezt érzékeljük sorsként. Amire nincs rálátásunk, de azt érzékeljük, hogy akármit csinálunk, úgy történik, ahogy történnie kell. Közben lehet, azért történik úgy, mert bizonyos elakadásokat nem tudunk meghaladni. Ez a négy-öt éves csend, amíg nem írtam, valószínűleg az volt, hogy én sem akartam ezzel foglalkozni. S ez az intenzív, egyéves alkotói folyamat pedig annak eredménye, hogy amikor elkezdtem vele foglalkozni, lényegében felszabadult ez a hatalmas energia, s jöttek a versek.

* És akkor jött a fény, melyet learatsz?

– Igen. A második ciklus a fény. Ennek meghatározása megint csak Junghoz kapcsolódik, a self, az önvaló, az ember középpontja. Maga az integráció pedig azt a célt szolgálná, hogy az ember azzá váljon, aki. Ezen az úton pedig az árnyékon keresztül vezet az út. Ezért az az első ciklus, s ezért kellenek bele ezek a sötétebb témák, mint az egzisztenciális szorongás, halál.

* Amikor írsz, lebeg a szemed előtt az olvasó? Gondolsz arra, hogy kik olvasnak majd?

– Amikor egy kis pihentetés után visszaolvasom, jön a kérdés, hogy: Jézusom, ki fogja ezt olvasni, kinek is szánom? Bennem van az is, hogy hogyan értik, vagy hogy félreértik-e majd. A visszajelzések alapján vannak, akik erőteljesen rezonálnak vele, és szeretik, s olyanok is, akik kevésbé. De akik nem érzik magukénak, nem is fognak vele foglalkozni. Bízom viszont benne, hogy lesz egy szűkebb, de lelkes kör, mely nemcsak hogy érti, de belső tartalmakká válnak nála ezek a költemények. Úgy képzeltem el a verseket, mint egy tükröt. Kevés is bennük a narratív elem, inkább archetipikus képek jelennek meg, melyek talán alkalmassá teszik őket arra, hogy az olvasó a saját belső tartalmait rájuk vetítse, s ezáltal párbeszéd alakuljon ki az író és az olvasó belső világa között.

* Tamás, szereted a kritikát, a véleményezést?

– Most már igen, de meg kell az embernek tanulnia eltávolítani magától a verseit. Most már úgy tekintek rájuk, hogy ezek a költemények nem én vagyok, én csak képviselem őket.

* Nemrég volt a magyar költészet napja. Te mely költők, versek miatt érzed fontosnak ezt a napot?

– Kérdeztek már tőlem hasonlót, de mindig mást mondok, mert ez változik. Pillanatnyilag nekem Rilke versei, a Párduc című kötete fontos. Sokat olvasgattam mostanában. Rilkét korábban nem értettem, most viszont nagyon betalált. Jelenleg a legfontosabb költő számomra. De egyébként most inkább a klasszikusokat olvasom, korábban pedig a kortárs lírát forgattam. Szóval mindig változik.

* 2026-ban mi a vers szerepe? Kik ma a versolvasók?

– Be kell vallani, hogy ha csak a XXI. század jelenlegi pillanatára vetítjük le, ez egy szubkultúra, a vers lényege viszont az, hogy nem egy pillanatnyi dolog, ezért nehéz bármit is mondani. A vers nemcsak a mának íródik, hanem egy maradandó értéket akar megragadni. Minden költő, aki az önkifejezés ezen formáját választja, valahol a maradandóságnak ír. Nyilván lehetetlen megmondani, mi lesz az, ami valóban megmarad, de a költészet szerepe szerintem kollektív, és évszázados távlatokban mérhető. Az emberek ki vannak éhezve a mélyebb dolgokra, ellensúlyozva azt az információáradatot, a tartalomnélküliséget, a reelseket, amelyek elárasztanak bennünket. Az inga kileng. Ez nem egy tömegjelenség, de vannak olyan rétegek, emberek, akik ezzel párhuzamosan vagy ennek ellenére elkezdték igényelni a mélységet, a tartalmat, a valódiságot. És magamon is ezt érzem. A költészetnek pedig ebben is lehet szerepe. A magyar egy elszigetelt nyelv Európa szívében, de ha valamire büszkék lehetünk, az a nyelvünk, mely legszebben a költészetben él. A költészet érték- és identitásmegőrző szerepet is magára ölthet. Szeretném, ha mindig lenne költészet, lennének költőink, és lenne, aki olvas verset.  

Celler Kiss Tamás Árnyékot vetünk, fényt aratunk című kötetének szerkesztője Antalovics Péter, a Forum igazgatója, az illusztrátora pedig Budai Lotte grafikusművész. A recenziót Géber László és Terék Anna írja. Magyarországi forgalmazója a Kalligram Kiadó lesz.